Miért öletitek meg magatokat, biciklisek?

„Amíg álltam az alagútban, és araszoltam előre centinként, vagy fél tucat biciklis ment el mellettem. Kettő középen, a záróvonalon, biztos a motorosoktól tanulták. Csakhogy a bringások még az araszoló forgalomnál se mindig gyorsabbak, van, amikor az autós felgyorsít és elhúz mellettük, van, hogy épp együtt haladnak. Nem volt rajtuk sisak. Egy szembe jött, a híd felől, jobb szélen tekert el az autósok mellett, ahol senki se számít rá. Fogtam a fejem: meg akarják öletni magukat? Miért csinálják? Amikor a dugóban elmélázva szüttyög az autós vagy éppen a naptól elvakítva megy be a sötét alagútba, mennyi esélye van rá, hogy észrevegyen egy középen szembe hasító biciklist? Nem kell se rossz szándék, se súlyos hiba, még figyelmetlenség se, csak egy-két szerencsétlen körülmény egybeesése, és már ott is fekszik, vérző fejjel az úttesten.

Tegnap este a Lánchídon mentem hazafelé. Három biciklist előztem meg a hídon, kacsáztak jobbra-balra. Előző délután, amikor állt a dugó, talán ugyanezek középen mentek el, hajmeresztő manőverrel, két és fél milliméterre a szembe jövő 105-ös busz és az elbambulva a záróvonal felé tántorgó ignises tükre között. Miért kell kísérteni a sorsot, kérdezem ilyenkor magamban, nem érzik a vértől ragacsos haj szagát?(...)

Tudom, hogy szar Budapesten bringázni, legalábbis szarabb, mint mondjuk Koppenhágában. De egyébként sokkal jobb, mint tíz évvel ezelőtt. Tudom, hogy agyrém az úthálózat, utálnak a gyalogosok, gyűlölnek az autósok, és nem adják meg az elsőbbséget. Éppen ezért vigyázz magadra, amennyire tudsz, ne kockáztass, csak amennyit muszáj. Ne hidd azt, hogy látnak, ne hidd, hogy elengednek, hogy nem fogsz soha hibázni, és más sem. Gondold végig, mi a jobb, nyugodtan, kisimult arccal megérkezni öt perccel később, vagy stabil oldalfekvésben várni a mentőt. Még akkor is, ha rövid a hajad, és nem ragad bele a vér.”