„Ha visszagondolok 1950-re, Európa építése egy ideál volt. Akkoriban kész voltam érte barikádharcra kelni. Ma szkeptikusan figyelem a fejleményeket. Úgy veszem észre, hogy Magyarország 2004-ben megelégedéssel csatlakozott az Európai Unióhoz, de azóta a közhangulat alaposan megváltozott.
Az emberek többségének az a benyomása, hogy az európai hatóságok beavatkoznak belügyeinkbe, hogy kettős mércével mérnek, hogy nem szeretik a magyarokat, hogy pikkelnek ránk, hogy fennhéjázó hangon beszélnek velünk. Még olyan véleményt is lehet hallani, hogy csöbörből vödörbe estünk: azelőtt Moszkva fújta a nótát, ma pedig Brüsszel. (...)
Azt hiszem, hogy a kormány stratégiája támogatandó. Az európai intézményrendszerhez való tartozásunk előnyös. Ezen belül érdekeink védelme jogos. Helyes az is, hogy másokkal szövetkezzünk, amikor több erőre van szükség. Az Uniónak alapos reformokra van szüksége. Ebben szerepet kell vállalnunk; főleg a miniszterek tanácsában nyílik erre alkalom.
Ami a taktikát illeti, kormányunk eddig inkább a harcos magatartást helyezte előtérbe, mindig hangoztatja, hogy kész a konfliktusokra. Ennek a választásnak az a rizikója, hogy mások szemében agresszívnek tűnünk. Meg kellene próbálni egy pozitívabb megközelítést. Őrizzük meg hidegvérünket. Tegyük magunkat szimpatikussá. Aki rosszat mond rólunk, hívjuk meg hozzánk, mutassuk meg, hogy kik vagyunk (anélkül, hogy hencegnénk), térítsük meg a kétkedőket. Ha nagyobb tekintélyre vágyunk, mint ami országunkat lakosságszámánál fogva megillet, tűnjünk ki bölcsességünkkel. (...)
A bölcsesség arra késztet, hogy a problémákat ne ideológiával fölvértezve (kozmopolitizmus versus nacionalizmus) kezeljük, hanem pragmatikusan oldjuk meg.”