Mindenhez kell a hit. Anélkül nem fog menni semmi. Hit nélkül nincs cselekvés. Cselekvés nélkül pedig nem lehetséges a változás. Sem az életünkben, sem a közösségeinkben, sem a közéletünkben.
„Minden ideiglenes: a szerelem, a művészet, a Föld, te meg én.” (Frédéric Beigbeder)
A minap tartott reklámadó-ellenes, sajtószabadság- és Origo-párti tüntetés kapcsán újra felszínre került egy olyan ellentét, ami a jelenlegi nemjobbos, nemszélsőjobbos közeg inherens megosztottságát tükrözi. Az első idei kánikula közepén tartott tüntetésre ismét kevesen mentek el; ismét ugyanaz a néhány, elmúlt évekből már ismert hivatásos aktivista arc tűnt fel; és ismét ugyanazok kritizálják őket a saját köreikből − nagyjából annak mentén, hogy a tüntetés ciki, a megvalósítás még gázabb; meg egyébként is, kevesen vannak, tehát az ilyen aktivistáskodás úgy, ahogy van, bénaság.
Ezek a viták évek óta folyamatosak ezekben a közegben − és emögött egy jóval mélyebb probléma húzódik meg. A probléma már ott kezdődik, hogyan is hívjuk ezeket a köröket: liberálisok? Baloldaliak? Újliberálisok? Újbaloldaliak? Jobboldaliak, nem magyar értelemben véve? Egyik sem? Vagy mindegyik egyszerre, amilyen kedvük éppen aznap van? Az a helyzet, hogy úgy tűnik, ők maguk sincsenek tisztában saját világnézeti felfogásukkal, önmagukkal és a világban betöltött helyükkel. Sőt, mintha irtóznának, vonakodnának attól, hogy önmagukra, saját identitásukra találjanak, megtalálva a helyüket, berendezkedve egy életre. Persze, tudom, általánosítok. Ráadásul az a poszt-posztmodern, technologizált, jóléti, dekadens urbánus valóság, amiben léteznek − és létezünk −, kiváló táptalaja ennek az életérzésnek.
Milyen is ez a poszt-posztmodern életérzés? Rezgés és lebegés: identitások és megközelítések random változtatgatása; kőkemény kritikai szellem és mindent, a kritikusságot is elsöprő irónia; néha szinte bolsevik vagy fasiszta mértékű élcsapat-mentalitás és igazsághirdetés vagy éppen totális relativizmus; yuppie nemtörődömség vagy elemi erővel feltörő baloldali társadalmi érzékenység; állandó szerepjáték és naponta, sőt, percenként változó élményekre és szenzációkra való vágyakozás; kielégíthetetlen információéhség, amit jól táplál a közösségi hálók folyamatos állandóan ütközik a tudat legmélyén mindvégig szunnyadó, kivonulás iránti vággyal. Ami soha nem következik be. Nincs kivonulás, de nincs egy pillanatnyi kikapcs sem. Minden ideiglenes, semmi sem állandó. Nincs leállás, nincs megállapodás. És mivel nincs megállapodás, ezért nem lehetséges a szemlélődés, a feltöltődés, és végső soron a kiteljesedés sem.
És még valami hiányzik: a hit.
Nem csak a vallásosságra gondolok, amit nyilvánvalóan továbbra is a nép ópiumának tartanak, legyenek akár újmarxisták, akár egyébként megrögzött baloldalellenesek.
Hiányzik a hit, bármiben.
A napokban Kalotaszegen barangoltunk, fatornyos öreg templomokat jártunk, pókhálós tornyokba másztunk fel, sok száz éves falpingálásokat, egyszerű népi bölcsességeket és naiv hitvallásokat bemutató szőtteseket nézegettünk. Összefutottunk helyi magyar, református lelkészekkel: kemény, határozott férfiak és nők, mind fiatalok, tele gondolattal, ötlettel, közösségi érzéssel, szolidaritással, tettvággyal, küzdőszellemmel, bizalommal és önbizalommal. Vagyis hittel. A világ végén, murvás-földes utakon elérhető falvakban; egy életet feltéve pár tucat, pár száz magyar falusi ember életének, hitének, szellemének, önazonosságának, identitásának megvédésére, megőrzésére, ápolására.
Ehhez kell a hit.
Sőt, mindenhez kell a hit. Anélkül nem fog menni semmi.
Lehet hinni önmagunkban. Lehet hinni a saját közösségeidben. A nagyvárosban. A faluban. A civil szférában. A pártban. Vagy a szabadságban, remélhetőleg.
Lehet hinni egy isteni örök igazságban, Magyarország feltámadásában. Lehet hinni a szebb jövőben.
Lehet hinni az állandó, végtelen történelmi progresszióban. Lehet hinni az emberi jogok mindenekfelettiségében.
Lehet hinni abban, hogy az állam mindent megold. És abban is, hogy az állam a megoldás akadálya.
Lehet mondjuk hinni a polgári Magyarország megteremtésének lehetőségében is.
És persze lehet hinni a hatalomban is, ha valaki erre akarja feltenni az életét.
Mert legalább mindegyik gondolkodást feltételez, ami nélkül nincs cselekvés. Cselekvés nélkül pedig nem lehetséges a változás. Sem az életünkben, sem a közösségeinkben, sem a közéletünkben. Változás nélkül pedig az marad, ami most van, amit más, hittel (avagy önhittséggel) rendelkező cselekvők alkotnak önmaguk, saját köreik és a passzív tömegek számára. Aztán lehet rá nyomni egy lájkot vagy diszlájkot.
Az annyit is ér.
Mint az élet, bármifajta hit nélkül.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Mintha a 21. században a szuverenitással nem lehetne foglalkozni.
Aztán hátat fordított és elsétált.
Tizenhat év alatt nem lehet majd hozzáférni az oldalakhoz.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
