„A téren sokan voltak ugyan, de nem ment el a társadalom mellett ez az egész folyamat?
Ebben a radikális felvetésben volt szikrája az igazságnak, de nem lehetett mást tenni. Ha volt szimbolikus figurája 1956-nak, az csak Nagy Imre lehetett, nem Pongrácz Gergely, sem más. A »névtelen szabadságharcosok« ravatalra állított üres koporsója megfelelő utalás és válasz volt erre a kritikára.
Máig úgy gondolom, hogy az újratemetés katartikus pillanat volt, jelentős társadalmi hatással, ami 25 év alatt beépült a kollektív emlékezetbe. Főleg az erkölcsi dimenzió: volt egy ember, aki jót akart, aki megpróbált helyt állni egy válságos pillanatban, majd férfiasan vállalta a sorsát, a végén pedig meggyilkolták és megbecstelenítették, mert elkaparták egy gödörben, és igyekeztek kiradírozni az emlékezetét. Fontos jelentése volt az újratemetésnek, hogy nem lehet elkendőzni a múltat, a csontvázak egyszer igenis kilépnek a sírkamrából.
25 év telt el a katartikus pillanat óta. Így képzelte el a kommunista múlt feldolgozását, az igazságtételt? Az ügynökügyet folyamatosan elfektetik, a mágnesszalagok máig titkosak, igaz, 58 év után sikerült elítélni Biszku Bélát.
Katartikus pillanat volt, de nem vezetett társadalmi katarzishoz. A nemzeti gyászmunka nem érintette meg a társadalmat annyira, ahogy azt akkor, június 16-án délután, a térről távozva gondoltam. A temetés lélektani fordulópont volt, ami megfosztotta az MSZMP-t a legitimációja maradékától, de kellett volna lennie egyfajta pozitív hozadékának, hatásának is. Utat nyitott a diffúz, széttartó emlékezetnek, ugyanakkor megnyitotta az utat a történelem politikai célú felhasználása előtt is. Innentől kezdve a múlt politikai elsajátítása a mindennapjaink részévé vált.”