Fogjunk mindent a minket tépő balsorsra? − Kivonuló középosztály XXXIV.

Olvasónk, Rácz Sándor írása.

*

Fogjunk mindent a minket tépő balsorsra?

Kicsit bonyolultabb a magyar politikai élet képlete annál, hogy azt Papp László Tamást követve a piacból és a politikából élők ellentétére lehetne redukálni. Ott van például az a zavarba ejtő jelenség, hogy a szerző által a piacból élők nézőpontjából levezetett érvek jó része a politikából élők érvkészletében is megtalálható.

A közéletből élők számára sem ismeretlen az a gondolat, hogy a politika képtelen a közjó a közérdek képviseletére, csak épp ők ezt megfejelik azzal a gondolattal, hogy a közérdek kifejezésére alkalmatlan rossz politikát mindig az ellenoldal csinálja. Az egyik oldal számára a valódi közjó a nemzeti politikában nyilvánulna meg, vagyis jó politikát csak a nemzeti oldal csinálhat; a másik oldal számára pedig a szakértő, nyugatos, demokratikus politika a kizárólagosan érvényes megoldás. A „piacból élők”, vagy a politikától éppen és egyre jobban elforduló fiatal és középkorú középréteg – jelenleg még artikulálatlan – közjókoncepciója csak annyiban tér el a „nemzeti” és a „demokratikus” oldalak közjófelfogásától, hogy ez utóbbiak tagadását tekinti a kizárólagosan üdvözítő megoldásnak.

Megfigyelhető tehát, hogy a politikából és a piacból élők közjóról alkotott elképzelése kivétel nélkül egydimenziós és leegyszerűsítő. Közös jellemzőjük az is, hogy a siker olyan receptjeként képzelik el a közjót, amely a kudarc kockázata nélkül garantálja az előrelépést. Ez okozza azt az általánosnak tekinthető érzéki csalódást, hogy a riválisok kudarcait soha nem egy jó szándékú kísérletezés lehetséges kimeneteleként értékelik, hanem a tudatos ártó szándék eredményének. Márpedig ha a kudarc csak az ártó szándék eredménye lehet, a saját oldalunk jó szándékáról pedig meg vagyunk győződve, akkor lehetetlenné válik a saját oldal kudarcainak elismerése is, hiszen az egyet jelentene az ártó szándék beismerésével.

Mindebből tehát az következik, hogy ha a politikai közösség tagjai a közjó különböző elképzeléseit vallják a magukénak, de csak a sajátjuk érvényességét ismerik el, akkor a kudarcok ugyanúgy bekövetkeznek − viszont az egymással csatározó felek egyike se fog tanulni ezekből. Az ilyen politika ezért valóban kontraproduktív lesz − de nem azért, mert a társadalom egyik fele összefog a társadalom másik fele ellen, hanem azért, mert a társadalom egésze hibásan gondolkodik a közjóról.

Mi lehet az oka mindennek? Miért nem érvényesülhet az az egyszerű felismerés, hogy a jövőre irányuló egyéb tevékenységekhez hasonlóan a politikából se lehet kizárni a kudarc lehetőségét, viszont rengeteget lehet(ne) tanulni azokból? Az egyik ok lehet a sokat emlegetett „balsorsos magyar történelem”. Legalább száz éve nem volt sok sikerben részünk, és ezért lettünk megrögzött sikerfetisiszták, akik a tökéletes megoldásnál kevesebbel nem is érhetik be. Gondoljunk csak az olimpiai, vagy akár az eurovíziós szereplésünket kísérő közéleti hisztériáinkra és a világ minket sújtó igazságtalanságainak folyamatosan frusztráló tévképzetébe.

Innen nézve viszont az is elképzelhető, hogy a „balsors, ami minket tép” koncepció se más, mint egy kontraproduktív fikció; ami abból a valóságidegen gondolkodásból ered, hogy ha nem tudunk többet megtenni annál, mint amit ténylegesen tehetünk − vagyis ha nem tudunk mindenhatóként fellépni −, akkor inkább ne is tegyünk semmit.