„Orbán Viktort kétségkívül a rendszerváltoztatás emelte fel, s ő élt is a kivételes történelmi szituáció számos lehetőségével, de nem ő hozta el a rendszerváltást. Bár az is jellemző, hogy jobbára azon lehetőségeivel élt, melyek az elitcsere révén adódtak. Ezzel együtt eszünk ágában sincs tagadni 25 évvel ezelőtti beszédének jelentőségét, még ha ez a jelentőség nem is az, mint amit most sugalmaznak, hogy a beszéd hatására ijedtükben semmi perc alatt kitakarodtak a ruszkik; annak a beszédnek jóval inkább közhangulat-javító hatása volt, leginkább annyiban, hogy a dolog nyilvánosan is szóba hozható, van esély rá, hogy a nagy dolgok majd ne teljesen a nép háta mögött történjenek (hogy ez mennyire jött be, mára már eldöntötte a történelem). Ám annak az Orbán-beszédnek volt egy másik, kevésbé felkapott aspektusa is, aminek valóban máig ható jelentősége van. Az tudniillik, hogy Orbán – bár a tisztelet szavaival és óvatosan, de azért határozottan – eltolta magától Nagy Imrét és társait. Erre senki nem figyelt, vagy inkább szemérmesen elfordította a fejét, pedig a mából visszanézve történelmi fordulat vagy éppenséggel a fordulat fájó hiánya. Már akkor sejthettünk volna valamit. A parlament 1990-ben Csurka és hívei nyomására kihagyta az 1956-os törvényből Nagy Imre emlékét, s ezen akkor talán már nem csodálkozott senki – egyebek mellett e beszéd nyilvánvaló hatására. Hisz a fiatalság nevében Orbán jelezte, hogy nem tartja politikai, eszmei és részben erkölcsi értelemben sem elődjének Nagy Imrét. Ma ez már kánon, noha addig, az újratemetésig a magyarság ilyesmin gondolkodni hajlandó (merő) része hajlott úgy tartani, hogy Nagy Imre egyenlő a magyar szabadsággal, amiért az életét adta. Ez ma nem így van, ma egyre inkább az a pálya, hogy Orbán Viktor egyenlő a magyar szabadsággal.
Ehhez pedig Nagy Imrét újra meg újra el kell temetni, csak annyi a különbség, hogy immár nem jeltelen sírba, arccal lefelé, kátránypapírba csavarva, hanem hamis ünnepek csalárd szavaival.”