Szélltől Tiszáig

Vannak, akik szerint nem azoknak kell szobrot állítani, akiknek a mindenkori szoborállítók állítanak. Szerintünk éppenséggel azoknak is lehet.

Vannak, akik szerint szobrot csak olyanok kapjanak, akiknek személyében mindenki egyetért. Szerintünk ne csak azok.

Vannak, akik szerint a jelenlegi kormány „szobor-politikája” retrográd, és a Horthy-rendszert idézi. Szerintünk nem ez a lényeg.

S végül vannak, akik szerint a szoborállításban is megnyilvánuló szimbolikus politizálásnak semmi értelme. Szerintünk pedig politika szimbolikus politika nélkül nem létezik.

De ez mind nem számítana, ha a Tisza-szobor avatása kapcsán hallottunk volna érdemi észrevételeket. Nem hallottunk. Mi ugyan nem vagyunk ellenzékiek (igaz, kormánypártiak sem), ám a mostani avatásról azért eszünkbe jut valami.

2010-ben a kormányváltás után, sokak számára talán meglepő módon a győztes jobboldal előhúzott a kalapból egy totálisan elfeledettnek vélt politikust, Széll Kálmánt. Ő aztán két dolognak is névadója lett: a (korábban persze róla elnevezett) néhai Moszkva térnek és a ki tudja mennyire néhai gazdaságpolitikai tervnek (újra csak a szimbolika: a Széll Kálmán terv egyik kidolgozója, Cséfalvay Zoltán éppen a Tisza-szobor avatásával egy időben vette a sátorfáját). 

A nagyérdemű persze akkor sem sokat tudhatott meg az egyébként kiváló Széll Kálmánról és gyaníthatóan Tisza István árnyékában most már nem is tud. Segítünk tehát.

Amikor 1899-ben Széll Kálmán miniszterelnök lett (többek között az akkori NER keretében integrálva a kormányba az addigi ellenzék egyik vezető erejét), a kormánypárton belüli ellenlábas, Tisza István visszavonult. Nem lépett ki a pártból, de nyilvánvaló módon nem értett egyet Széllnek az ellenzék egy része irányába mutatkozó puha politikájával. Számos levélben és egyéb megnyilvánulásában fejezte ki egyet nem értését, de azért nem lépett ki a Szabadelvű Pártból.

1903-ban ellenben fordult a kocka, s megbukott Széll. Kis intermezzo után Tisza István lépett a helyére, aki az ellenzékkel szemben kőkeményen lépett fel és a politikai arénát pillanatok alatt átrendezte. Rövid idő alatt kiléptek a kormánypártból azok az erők, amelyek 1899-ben integrálódtak, továbbá – s számunkra most ez a lényeg – kilépett a kormánypártból maga Széll Kálmán is!

Ettől kezdve Tisza és Széll ellenfelek lettek, a szabadelvű politika kettéágazódásának szimbólumai. Abban persze Széll is hasonlít Tiszára, hogy aktív ellenállást, netán mozgalmat ő sem indított ellenfelével szemben, pedig sokan kapacitálták.

Nyilván e vetélkedésnek is van köze ahhoz, hogy 1905-ben, 30 éves kormányzati szerep után nemcsak választásokat veszített, de meg is szűnt a Szabadelvű Párt.

Széll is, Tisza is eltűntek egy időre, mint utóbb kiderült: Széll végleg. Tisza azonban 1910-ben visszatért, 1913-tól pedig újra miniszterelnök lett. A végét pedig (1918-as meggyilkolását) ismerjük.

Mindezek kapcsán csupán két kérdésünk van:

1. Gondolja-e a kormányoldalon valaki, hogy Tisza szoboravatása kapcsán illő lenne valamit mondani a magyar jobboldal négy évvel korábbi Széll-kultuszáról és annak faramuci elillanásáról?

2. Érti-e ellenzéki oldalon valaki, hogy a végtelenül csökött és unalomig eljátszott „hú, de nagyon nem értünk egyet ezzel a szoborral” narratíva helyett esetleg el kellene mesélniük egy értelmezhető, ráadásul teljesen kézenfekvő történetet? 

Két „nemet” látunk körvonalazódni, s ez a két nem (hogy az elejére térjünk vissza) is szimbolizál valamit. Nem mondjuk meg mit; a választ azokra bízzuk, akik a politikát gondolkodó műfajnak tekintik.

(Közlemény.)