Régi igazság, hogy Magyarország a germán és a szláv tenger közepén fekszik. Ráadásul 1945 után mintha az utóbbi kerekedett volna felül. Hetven évvel ezelőtt ez bizonyos „visszafejlődést” is jelentett, bármit is írjanak a reformista értelmiségiek a kommunista rendszerek modernitásáról. „A kelet-európai országokban, ahol az oroszok özönlöttek nyugat felé, újra megelevenedtek valami primitív múlt jelenetei, tompító részegség, paraszti ételek, lovas szerekek, sáros utak, csupa zöld keleti faluvilág, még nem gépesített és vasba vert, hogy megfeleljen a sztálini Szovjetunió szabványainak, bár csakhamar ezt erőszakolták rá” – írja John Lukács 1945 című könyvének elején.
Nos, a Magyarország közvetlen közelében élő népek – mondjuk úgy, hogy a közép-európai értelemben vett közép-európai népek – elsöprő többsége szláv. Szláv a Visegrádi Négyek együttműködésének körülbelül 65 millió lakosából 55 millió, és szláv jószerivel az egész Közel-Balkán is. Az, hogy Románia esetében egy nem-szláv ország is van rajtunk kívül a szláv tengerben, lényegben a történelmi determinizmus kézzel fogható cáfolata, viszont azt is megerősíti, hogy lehet és van keresnivalónk az otthonunkban, a Kárpát-medencében.