Milyenek is a szláv szomszédaink?

Nyomárkay István a hazai szlávisztika nagyja, régi tekintély, aki a szó legjobb értelmében vett tanáregyéniség is egyben. A nyelvészet nála nem valami száraz, még bölcsészfejjel is csak magolható valami – hanem a gondolkodás, a vita, és a megismerés egyik legjobb útja.

 

Magyarország jelen pillanatban hét országgal határos, és ebből a hétből öt szláv ország – ráadásul ez az arány a határok hosszában is majdhogynem ugyanígy jelenik meg. Akár tetszik, akár nem, a szláv népekkel, történelmükkel, önképükkel és kommunikáció alapeszközével, vagyis a szláv nyelvekkel igenis foglalkoznunk kell.

 

A fent idézett latin-magyar mondás tulajdonképpen a magyar politikai fölény, majd a magyar kultúrfölény eszméinek a lehető legrosszabbul értelmezett változata volt, viszont abszurd módon kiválóan illeszkedett a kádári „proletár nemzetköziség” és „szocialista hazafiság” lózungjai mögött megbújó, a magyar fogyasztási (és trükközési) fölényt sulykoló alattomos propagandába.

 

Látható tehát, hogy a magyar önkép – a legkülönbözőbb, a befelé fordulást sajnálatos módon elősegítő okok miatt, amelyek között Trianon az egyik legfontosabb – az egyes civilizációs központok iránti hasraesés és a velünk végül is azonos sorba kényszerülő, bár a „győztes” koncepcióját fenntartani igyekvő szomszédos népek iránti lenézés között oszcillált. Nem lehet kétséges, hogy a megismerés, a másik tanulmányozása a saját önképünk, a magyar identitás tisztázását és erősítését is elősegíti – erre egyébként a legjobb példa a szlovák és az ukrán történeti kreációk és nettó hazugságok sorát bemutatóKis szlovák legendárium sorozat Vhailor és Agent Ungur tollából a Mandineren. Mindez – a magyarokkal szembeni nemzetkonstrukció, a velünk szembeni néha mégoly lenéző vagy éppen ambivalens hozzáállás – azonban nem jelenthet akadályt, hogy megtaláljuk a közös hangot, sőt, akár a közös nyelvet is.

 

Régi igazság, hogy Magyarország a germán és a szláv tenger közepén fekszik. Ráadásul 1945 után mintha az utóbbi kerekedett volna felül. Hetven évvel ezelőtt ez bizonyos „visszafejlődést” is jelentett, bármit is írjanak a reformista értelmiségiek a kommunista rendszerek modernitásáról. „A kelet-európai országokban, ahol az oroszok özönlöttek nyugat felé, újra megelevenedtek valami primitív múlt jelenetei, tompító részegség, paraszti ételek, lovas szerekek, sáros utak, csupa zöld keleti faluvilág, még nem gépesített és vasba vert, hogy megfeleljen a sztálini Szovjetunió szabványainak, bár csakhamar ezt erőszakolták rá” – írja John Lukács 1945 című könyvének elején.

 

Nos, a Magyarország közvetlen közelében élő népek – mondjuk úgy, hogy a közép-európai értelemben vett közép-európai népek – elsöprő többsége szláv. Szláv a Visegrádi Négyek együttműködésének körülbelül 65 millió lakosából 55 millió, és szláv jószerivel az egész Közel-Balkán is. Az, hogy Románia esetében egy nem-szláv ország is van rajtunk kívül a szláv tengerben, lényegben a történelmi determinizmus kézzel fogható cáfolata, viszont azt is megerősíti, hogy lehet és van keresnivalónk az otthonunkban, a Kárpát-medencében.

 

A környező szláv országokba való utazás az elmúlt évtizedekben a téli (cseh)szlovák síelést, a nyári adriai fürdőzést, a Triglav megmászását vagy a felvidéki vagy a délvidéki magyar rokonok meglátogatását jelentette. Nyomárkay könyvében ennek hangot is ad – egyszer megkérdezte zágrábi horvát akadémikus barátját, hogyhogy nem volt még Budapesten, mire azt a választ kapta: „Olyan közel vagyok, hogy bármikor elmehetek”. Nos, nagyon sokan így vagyunk Belgrád, Pozsony, Kassa, Zágráb vagy akár Újvidék esetében is. Közel vannak, és bizony, kényelmes magyar természetünknek ez bőven elég ok a halogatásra. Pedig nemcsak szó szerint vannak közel – a nehezen induló, itt-ott jelentősen csikorgó együttműködések, vagy akár a szláv szomszédok felét magában foglaló Európai Unió is bőven elegendő ok lehetne a kapcsolatokat megerősítő együttműködésre.

 

Közép-Európában Magyarország lehet ötletgazda vagy akár kovász – de a térség elsöprő többségét a szlávok adják, így itt az idő, hogy gondolkodásukkal, logikájukkal, rólunk alkotott képükkel megismerkedjünk. Nem utolsósorban a nyelvükkel: az orosz nyelvtanulás ma nem a Putyin felé törleszkedés jele, hanem egyfajta keleti lingua franca újbóli elsajátítása is lehetne. Ahogy a könyvben is olvashatjuk, az angol minden hasznossága mellett sem fogja visszaadni a szlávok érzéseit, gondolatait – egy-egy szláv nyelv ismeretéből kiindulva viszont az egymás iránti hasonlóságok miatt akár az összes többivel való kommunikációhoz is megfelelő lehet.

 

Nyomárkay könyvének lényege a szláv nyelvek logikája, a szlávok gondolkodásának tükröződése – természetesen általános értelemben vett kulturális részletekkel és történelmi háttérrel gazdagon illusztrálva. Nyomárkay professzor humora, az anekdotikus részletek felbukkanása és könnyű, olvasmányos stílusa a maga precizitásával együtt biztosítja, hogy alaposan tájékoztató és egyúttal szórakoztató könyvet vehessünk a kezünkbe. Egymás megismeréséhez ez kis kötet is az egyik alapot jelenti – márpedig jelen pillanatban az együttműködés, a közép-európai gondolat kibontakoztatása és megerősítése a leginkább járható út, amely minden résztvevő számára a legnagyobb hasznot jelenti. A szláv kérdésnek pedig különös hangsúlyt ad az ukrán válság, és Oroszország újbóli megjelenése a világpolitikában.

 

*

 

Nyomárkay István: Szláv szomszédaink (Akadémiai Kiadó Zrt., 2013)