„Nem tudom, mi szükség van erre. Érteni vélem Kerényi buzgalmát a hagyományos keresztény értékrend, kultúra, stb. védelmében. Magam is ezt teszem folyamatosan. De egy ilyen kiszólás éppen az ellenkező hatást éri el, s csak felerősíti azt a sztereotípiát, hogy a mai kereszténység valójában egy belterjes, fülledt, világ-és embergyűlölő, homofóbiás szubkultúra, amely megtagadta saját elvi gyökereit és félredobta a felebaráti szeretet parancsát. Önmagát meghazudtolva képtelen a másik ember belső világának a megértésére. Ennek a sztereotípiának pedig óriási nyomása van, minek következtében a kereszténység óhatatlanul is defenzívába kerül, s ha mondjuk, kiáll a hagyományos házasság mellett, akkor az már csakis homofóbia lehet. Holott még egy konzervatív-keresztény nézőpontból is pont az lenne a lényeg, hogy különbséget kellene tudni tenni a homoszexuális emberek belső problémáinak empatikus megértése, és az ezen csoport egyes képviselői által nem egyszer agresszíven közölt világ-és emberkép között. A kettő messze nem ugyanaz. Ez a megszólalás ezt a különbséget nem tudta közvetíteni.
Kerényi megtette azt a szívességet, hogy most újra magyarázkodnunk kell: kiszólása tökéletesen alkalmas a provokációra, ráadásul úgy, hogy sok keresztény jó ízlését, sőt, a problematikával kapcsolatos gondolkodását is sérti. Például az enyémet. Ez sajnos nem egy olyan megszólalás volt, amely elvi szinten hitet tett volna egy keresztény-konzervatív értékrend mellett, hanem a »buzi« szó beemelésével durva és szeretetlen módon embereket minősített. Ugyanis a »buzi« szónak, ha akarja Kerényi, ha nem, van egy asszociatív tartalma, amely nem a homoszexuális emberekről szól, hanem pontosan annak az embernek a belső világáról, aki a szót használja. S ez a belső világ, amely ráadásul úgymond »keresztény«, eléggé fenyegető. Nincs benne szeretet, pont az a keresztény képesség, amely az empátia és a részvét hiánya, valamint az egyet nem értés közé nem tesz egyenlőségjelet. Nem szeretni és nem egyetérteni nem ugyanaz.
Persze, tudom, a »másik oldalnak« sem kell egy kis provokációért a szomszédba mennie. Például a nemrégiben lezajlott Eurovíziós Dalfesztivál, vagy a felvonulások (»Pride«) nem egyszer provokatív jelenetei sokat tehetnek azért, hogy a nemi identitás körüli problémákról sztereotípiákat erősítsenek fel, s még csak véletlenül se alakuljon ki valamiféle árnyaltságra képes diskurzus a témáról. Sőt, az efféle jelenségek tökéletesen alkalmasak arra, hogy alátámasszanak egy olyan valós vagy nem valós teóriát, miszerint létezik egy érdekcsoport, amely a nyilvánosság különböző felületein a nemi identitást szimpla eszközként használja a hagyományos emberkép elleni világnézeti harcában.”