Konszolidáció? Igen!

„Csak néhány példa: az új kamararendszerek (kötelező tagsággal és minden azzal járó listára vagy hálózatba történő bekerüléssel), az új szakszervezeti struktúra (amelynek tagjai egy erősebb TÁMOP-pályázat reményében aláírnak akár munkavállalói jogoktól mentes Munka Törvénykönyvet is), az MMA, vagy éppen az új tulajdonosi szerkezet átalakításából fakadó befektetői, piac- és cégfenntartó döntések mind-mind az új struktúra, a konszolidáció (kívánatos) elemei. A Norvég Alap ügye előtt/közben/után a civil szektor szereplői pontosan értik az új helyzetet, és egyes régi/új aktorai szükségképpen, vagy mert »most végre mi jövünk« mentalitásból adódóan minden bizonnyal meg is találják az »ez van, mit csináljunk« alkalmazkodás vagy éppen a siker útját. Ezzel párhuzamosan, aki az új rendszer eljárásait és megoldásait illegitimnek tekinti, az teheti, de azzal viszont nincs partnerség, az idővel a megszűnés felé veheti az irányt – norvég kormányból is csak egy van a világon. A mindezen folyamatokat nagyon távolról néző idővel csak annyit lát, hogy az ellenzéki felháborodások ellenére megszületnek a megállapodások, megköttetnek a partneri és stratégiai együttműködések, megindulnak a beruházások. A Holokauszt emlékév sem maradhat el azért – természetesen helyesen –, mert a »régi világgal« azonosított Mazsihisz nem partnere a kormányzatnak.

A konszolidációhoz tehát az alkalmazkodás is kell, az pedig számos (akár érthető) okból kifolyólag megvan. Például bár az ellenzék »remélte«, de a külön adók és a rezsicsökkentés országában nem dőltek be szektorok. Kivonulás, tiltakozás, hűség – ebből a hármasból csak az utóbbi kettő élesedett. Az egyes szektorokban szereplők, az érintettek és mindazok, akik elég nagyok ahhoz, hogy sokat veszítsenek, idővel alkalmazkodtak. Elfogadták az új jogrend szabályait. Bár az új szabályozási rend kiszámíthatatlan, de legalább már be tudják árazni a kiszámíthatatlanságot is. A reklámadó után sem vonul ki az RTL. A Deutsche Telekom – magyar kormány közötti megegyezés terve sem most született meg, hanem egy, a mai vonatkozásban szintén nem túl kecsegetőt gazdasági és jogi környezetben. Minden bizonnyal a német vállalat döntéshozói is látták a trendeket, mégis belementek. Megtalálták a módját, érdekeltté lettek. A (NER-kompatibilis) konszolidációhoz tehát nem a TASZ- vagy a Velencei Bizottság ajánlásainak elmaradása és nem is frakció nélküli ellenzéki pártok jóváhagyása kell, hanem (NER-kompatibilis) társadalmi és intézményi partnerek, továbbá hogy az erősebb (nem csak gazdasági) szereplők felismerjék lehetőségeiket és kiskapuikat.

S mindezek mellett van még egy rossz hírünk az ellenzéknek: a konszolidációhoz tényleg nem ők kellenek, hanem az előbbiek mellett a magyar társadalom is. Utóbbi (vélt) többsége már-már egy olyan egyfajta »gondoskodó« államot kapott 2010 után, amelyre mindig is vágyott. Az Őszöd utáni legitimációs válság és »káoszkormányzás« időszaka után a kormányzó jobboldal által felépített állammal (az öndefiníciója alapján) a társadalom »jegyében« bekövetkezett kormányzás időszaka jött el. Az államé, amely az állampolgárok tanácstalanságát segíti, amikor tankönyveket »ajánl«; amely az emberek kapitalizmus- és bankrendszer-kritikájának ad teret akkor, amikor különadókkal sújtja az intézményeket és ágazatokat; amely a tőkeellenességre és az »igazságtalan vagyonosodást« illető állampolgári attitűdre apellál akkor, amikor rezsicsökkentési küzdelmet hirdet. Az államé, amely nem respektálja az »erkölcsi nihilizmust és relativizmust«, hanem a magyar társadalomban benne rejlő értékkonzervativizmus jegyében ajánl nő- és családpolitikát. A kormányzat egy »népi igazságosság« jegyében alkotja a közpolitikát, ehhez igazítja, és ez a felvétele rendszere sikerességének. Nem a társadalom ellenében akar új rendszert építeni, hanem annak (közvetett) jóváhagyásával.”