Az ajánlóíves rendszer és a többes ajánlás együtt járnak

Vezető hír lett Fodor Gábor módosító indítványa a többes ajánlás visszaállításáról. Ennek elemzése előtt érdemes áttekinteni, hogyan is működik az ajánlás rendszere, mik a típushibák és hogyan lehetne javítani rajta.

Régi problémája a választási rendszereknek, hogyan oldják meg azt, hogy bárki elindulhasson egy választáson, mégse legyen kilométeres a szavazólap. A pártállami időkben a dolog egyszerű volt: ún. jelölőgyűléseket tartottak, ahol az MSZMP/Népfront általa kiválasztott elvtársakat jelölt, nyílt szavazással felkerült az illető a szavazólapra és kész voltak. 1985-ben néhány porszem azért bekerült a gépezetbe. Ekkor vezették be a kötelező többes jelölést, egyúttal azt is, hogy a jelölőgyűlésen nem csak a körzet lakói, hanem az ott dolgozók is részt vehettek. Így sikerült megakadályozni annak idején az akkori demokratikus ellenzék néhány szereplőjének indulását (lásd pl. az utolsó pártállami választás meghekkelését).

1990-ben aztán az első szabad választásokon az ajánlószelvény intézményét vezették be a támogatottság első szűrésére: a választópolgár a cédulát kitöltve személyes adataival és aláírva odaadhatta az általa támogatott jelölt-jelöltnek. Aki összegyűjtött 750 érvényeset, az indulhatott a választáson; a megyei és országos listákat is megfelelő mennyiségű egyéni jelölt alapozta meg. Értelemszerűen a többes ajánlás fel sem merült, hiszen mindenkinek csak egy cédulája volt; ugyanakkor a jogszabály biztos, ami biztos alapon kimondta, hogy ha valaki több ajánlást ad le, valamennyi ajánlása érvénytelen. Később ezt annyiban finomították, hogy ez visszamenőleg nem volt érvényes, azaz ha egy jelöltnek már korábban megvolt az elegendő ajánlása és így őt a választási bizottság elfogadta, egy később leadott esetleges duplikáció ezt nem törölhette. Ilyen duplikáció egyébként 2010 előtt elvétve fordult csak elő. 

Már az első, 1990-es választáson is volt, aki támadta ezt a megoldást a titkosság hiánya miatt. Emlékezetes, hogy Krassó György, a Magyar Radikális Október Párt elnöke egy kupac hamut vitt be a választási bizottsághoz, mondván, hogy ezek az általa kapott ajánlószelvények és ő elégette azokat, hogy biztosítsa támogatói anonimitását. Ennek ellenére ez a szisztéma a parlamenti választásokon 2014-ig (azaz a 2010-14-es ciklus időközi választásain is) lényegében változatlanul érvényben maradt. 

Az önkormányzati választásokon azonban egy alkalommal, 1994-ben megpróbálták bevezetni a titkos ajánlás intézményét is, egyúttal megoldva az adatvédelmi aggályokat a pártok adatkezelésével kapcsolatban. Az indulni kívánó jelöltek, szervezetek az illetékes polgármesteri hivatalban regisztráltak, majd az ügyfélszolgálatokon ajánlóíveket nyitottak számukra. A választó bement, igazolta magát, kipipálták, hogy megjelent ajánlani, majd az általa választott jelölt vagy jelöltek (többes ajánlás) ívét kitöltötte és aláírta. Ugyanakkor titkosan is ajánlhatott egy alkalommal, egy kvázi-szavazólapon (amely a regisztráltak neveit tartalmazta) ikszelt egyet-többet, majd urnába dobta. Ezeket naponta összesítették. Így valójában a többes ajánlás lehetősége mellett egy jelöltre két ajánlást is adhatott le mindenki.

Később az önkormányzati választásokon is átálltak az ajánlószelvényes rendszerre és a lényeges elemek itt sem változtak 2014-ig – mindössze a különböző posztokra szükséges cédulaszámokat módosították néhányszor.

Az évek során igyekeztek az esetleges csalások lehetőségét kiküszöbölni: nyomdatechnikai módszerekkel próbálták megakadályozni a szelvények hamisítását; egy alkalommal a postaládai kézbesítés helyett a személyest preferálták, megakadályozandó a cédulák kilopását a ládákból; büntetőeljárások indultak a vélelmezett hamisítások ügyében és így tovább. 

A 2013-as választójogi rendszerátalakítás aztán az ajánlás rendszerét is radikálisan megváltoztatta. Az új választási eljárási törvény megszüntette valamennyi választáson (országgyűlési, európai parlamenti, önkormányzati) az ajánlószelvényt, helyette bevezette a jelöltek, jelölő szervezetek által igényelhető sorszámozott ajánlóívet. Az ívre a választónak ugyanazokat az adatokat kell felvezetnie, mint korábban az ajánlószelvényre (sőt, még az anyja nevét is), aztán aláírnia, a pártnak pedig darabra el kell számolnia az átvett ívekkel. Ezzel egyidejűleg feloldották a többes ajánlás korlátozását, hiszen a gyűjtő szervezetek semmilyen módon nem tudják ellenőrizni, hogy a náluk megjelenő választópolgár már aláírt-e máshol is ívet ­– értelemszerűen maradt viszont az a szabály, hogy ugyanazt a jelöltet csak egyszer ajánlhatja egy személy. A speciális, egy-egy választásra vonatkozó szabályok között is átvezették a változást, kivéve az önkormányzati választási fejezetben, ott benne maradt a régi szabályozás a többes ajánlás tiltására – ismerve a törvényhozói tempót, a jellemzően egyéni képviselői indítványok alapján módosított jogszabályokat, még az sem kizárt, hogy véletlenül. 

Ez a modell élesben az idei tavaszi választásokon vizsgázott. Az senki előtt nem volt kétséges, hogy így sokkal könnyebb lesz elindulni, mint korábban, hiszen a szükséges ajánlások darabszámát is csökkentették; az igazi problémát az jelentette, hogy a kormányzat – nyilvánvalóan politikai okokból – hatalmas pénzt ígért azoknak a szervezeteknek, melyeknek sikerül minél több helyen jelöltet állítani. Ez aztán megmozgatta igen sokak fantáziáját: a jelenség „kamupárt” néven vonult be a közbeszédbe. 

Sokan az új modell nagy előnyének tartották, hogy kevésbé zaklatták az aktivisták otthonukban a választókat. Ez korábban elkerülhetetlen volt, hiszen az emberek az ajánlócédulájukat nem hordták magukkal, a lakcímkártya viszont mindenkinél ott szokott lenni, tehát a forgalmasabb csomópontokon, piacokon, közösségi területeken sokszor egymás mellett is álltak a pártok standjai. 

A „kamupártok” más utat választottak: ők csereberélték egymás között a neveket, címeket, hogy megsokszorozzák az állami támogatást. Ezt és az ellenőrzés nem kielégítő voltát teljes joggal kifogásolta az NVB.

Az EP-választáson az ajánlás pont ugyanilyen módon történt, azonban a „motivációs pénz” hiánya miatt nem volt potenciális csalásra utaló érdemi jel. 

Az EP-választás után a pártok azonnal ráfordultak az idei harmadik, önkormányzati választásokra felkészülésre. Elképzelhető, hogy sokak figyelmét elkerülte a jogszabályban félig bennmaradt szabályozás; a kormánypárt fővárosi „átszabási” tervei miatt azonban hirtelen a teljes politikai osztály és a média is ezzel a jogszabállyal kezdett foglalkozni. Ekkor nyújtotta be Fodor Gábor is azt a módosítót, ami az ajánlás rendszerének egységesítésére vonatkozott és ami jelen cikk megírásának is az apropója. 

Mi lett volna, ha nincs ez a módosító? Röviden: káosz. Hosszabban: a csalás új dimenziói nyílnak meg, elsősorban a regnáló hatalom előnyére (önkormányzati választásról lévén szó, ez nem feltétlenül, bár a legtöbbször a Fidesz). A hivatalban lévő polgármester emberei ugyanis villámgyorsan (Kubatov-lista stb.) összeszedik a szükséges ajánlásmennyiséget a saját jelöltjükre, majd át is tolják a választási bizottságon. Ezután pedig megkérik valamennyi aktivistájukat, hogy menjenek és írjanak alá az ellenfeleknek, minél többnek – a sajátjukat ez már nem bánthatja, a többieknél viszont ezek nem lesznek érvényesek. Az ellenzéki gyűjtők pedig nem tudhatják, mennyivel gyűjtsék „túl” az aláírásokat, amit ráadásul korlátoz az is, hogy az ívek hanyag kezelése irtózatos költséggel jár. Ha mindezek után leadják az íveket, a hivatalnak-bizottságnak négy napja van döntést hozni; ezalatt pedig az sem lehetetlen, hogy az ívek adattartalma eljusson a már elfogadott jelölt csapatához, akik így a sajátjukra további ívek leadásával tudják érvényteleníteni ellenfelük ajánlásait. Mindehhez hab a tortán a jóhiszemű választó, aki tavasszal megtanulta, hogy többnek is aláírhat. Végeredményben ezzel a módszerrel könnyedén lehet szelektálni, ki is lehessen jelölt és ki nem.

Az egész probléma tehát abból a nonszenszből adódott, hogy a jogszabályon félig vezették át a változtatást. Az ajánlószelvényes rendszerben természetes az egyszeres jelölés; az íves rendszerben pedig a többes. A kettő keverése rettentő kínos helyzetet teremthetett volna.

Fodornak egy dologban nem volt talán igaza: a rendszer nem a csalás megkönnyítése miatt alakult így, hanem hanyagságból. A Fidesz pedig azért fogadta be a módosítót, hogy ne nekik kelljen ezt kezdeményezve beismerni a tévedést.

A módosító ellenzéki bírálói pedig valószínűleg nem olvasták el, miről is szól pontosan a hatályos jogszabály. Természetesen abszolút legitim álláspont a többes ajánlás elutasítása; de ennek együtt kell járnia az ajánlóíves modell elutasításával.

Az ajánlási anomáliák végleges megoldására pedig érdemes lenne megfontolni a kaució bevezetését. Ez értelemszerűen megoldaná valamennyi adatvédelmi aggályt, felmerül vele szemben viszont az egyenlő választójog korlátozása. Megfelelően megválasztott összeggel és jól szabályozott visszaadási feltételekkel azonban ez semmilyen esélyest nem zár ki a versenyből, ugyanakkor kiszűri a csalókat és „hozományvadászokat”.

AjTb