Mindent átsző a politika − Kivonuló középosztály XIX.

A PLT cikkére reflektáló, Mi lesz veled, fiatal középosztály? című cikkünk sok visszajelzést, nagy visszhangot kapott. Úgy döntöttünk: vitát, párbeszédet, beszélgetést indítunk a témáról egy cikksorozat formájában, amire elsősorban magukat megszólítottnak érző olvasóink cikkeit vártuk. Az eddig megjelent írásokat itt olvashatják.

Olvasónk, Mandryka írása.

*

Mindent átsző a politika

Nagyjából az 1980-as évek közepét írhattuk, nyár közepe lehetett, nagyanyám az udvaron varrt, én mellette álltam, megdöbbenve hallgatva a Sokol-rádióból áradó furcsa zajokat. Emberek ordítoztak összefüggéstelenül, egzaltáltan, kisgyerekként felfoghatatlan dolgokról és megélhetetlen érzelmi hőfokon. Tekintetem nagyanyámra tévedt, aki kérdő arckifejezésem látva azt mondta: „Biztos a mocskos ávósok vernek valakit!”

Majd kisebb hatásszünetet tartva ismét rám emelte szemeit és azt mondta: „Egyet ígérj meg: politika közelébe nem mész!”

Közel harminc év telt el azóta, s bár intelme mindig füleimben cseng, egyet biztosan mondhatok: több mint húsz esztendős munkaviszonyom jelentős része a politika közelében telt. Hol elvett, hol adott, hol felemelt, hol letaszított, némelykor elgondolkodtatott, mostanában legtöbbször undorít; s leginkább ez utóbbi tulajdonsága miatt alapvetően megóv attól, hogy nagyanyám óvása dacára fejtől bokáig a politika uszályába kerüljek.

Nem akartam soha politikus lenni, azzal foglalkozni sem. Felkínálták a KISZ-titkárságot, bár tag sem voltam, de elhárítottam − jó ütemérzékkel. A helyettem megválasztott srác egyszer még megszervezte az Éretlenek megtekintését mozgalmi keretek között, aztán a szervezet kimúlt. Párttagsággal sosem agitáltak, de nem is léptem volna be. Nagyapám a háborút követően párttámogatással vármegyei elöljáró lett; erre, valamint családi múltjára hivatkozva megjárták a poklokat, nyilván ezért is óvtak a közélettől. Nem voltam hát párttag, de a főiskolán már ajánlócédulákat gyűjtöttem, jelenlétemmel tiltakoztam nagygyűléseken, s szereztem két olyan diplomát, amely ma idehaza jó eséllyel örök időkre a politika szolgálójává kényszerít. Így is lett, tizenöt esztendőnyi élményhalmaz gyűlt fel. Erre hivatkozva bátran mondhatom: aki ma idehaza azt meri állítani, hogy az élete, a munkája vagy az egzisztenciája független a politikától, az hazudik. Hol van a homo politicus középosztály? Hogyhogy hol? Mindenütt, mindenhol, mert a nap 24 órájában mindenki politizál vagy politikai alapú döntéseket hoz.

*

Ha multinál dolgoznék, látszólag független lennék, s nagyképűen úgy fogalmaznék „az én adómból lebzsel a fél ország˜, de a főnökeim a beruházási forrásokért csak elmennének a polgármesterhez, rosszabb napokon pedig csak én is ott hajlonganék valami pénzéhes, középkáder kabinetfőnök előtt, hogy megkapjuk az adókedvezményt vagy a zöld/barnamezős beruházást.

Hazai nagyvállalat tulajdonosa vagy vezetője lennék? Esélyem nincs a piacon, az erőforrásokat csak a versenytársaimtól tudom elszívni, erőforrás csak a költségvetésben van, ehhez politikai támogatás kell. Etetek, itatok, vadásztatok, buherálom a közbeszerzéseket, saját igényeim szerint faragom a jogszabályokat. Bejárok a Parlamentbe, rég elintéztem az állandó belépőt, ott kóválygok a folyosón az ülésterem mellett, el-elcsípve valakit, akivel el lehetne intéztetni, hogy a gyorsan gyarapodó, agresszíven terjeszkedő versenytárs kapjon egy kiadós NAV-ellenőrzést.

Kisvállalat, vállalkozó? A kispálya. Önkormányzati politikusokat vennék meg lángosért, hogy a bódémat ne bontsák el, hogy a cégem kapja a rostirón-beszerzést, ha olyan pinceszolit építenék, amelyet a létező összes jogszabály tiltana. Ha szükséges, nyilván ordítva hivatkoznék a munkahelyteremtésre, ezzel próbálván elintézni, hogy elengedjék/mérsékeljék amúgy teljesen egyértelműen szabályosan kivetett ilyen-olyan adómat.

Ügyvéd, jogtanácsos? A nagyok mindent elszívnak, nekem maradnának a zsíroskenyér-perek, s az állami-önkormányzati megbízások vagy a tisztes éhhalál. A non-profit szféra? A multik nem adnak egy fillért sem, mert központi utasítások mondják meg, mire költhetnek a társadalmi felelősségvállalás ürügyén. Marad tehát ismét az állam vagy az önkormányzat, ahol vízfejű államtitkárok vagy pókhasú polgármesterek előtt hajbókolnék, vagy épp a pályázatok kedvező elbírálása érdekében csúsztatnék borítékot.

Köztisztviselő, közalkalmazott, állami alkalmazott? Már a gondolataimat is cenzúráznám. Egy ideig még próbálkoznék segíteni az észrevételeimmel, aztán feladnám és menekülőre fognám, vagy belátnám, hogy az utasítások kritikátlan végrehajtása gyakorlatilag megment a gyomorfekélytől. Látom, hogy aki szakmai alapon próbál érvelni, azt úgy vágják ki, mint a macskát vérhasjárvány idején. Hiszen más szempont, mint a politikai, nem létezik − ha találok, azt is meg kell vizsgálni, hogy milyen politikai haszon születhet belőle. Magamban mosolyognék a politikusokon, nyilvánosan sosem merném. Egész életemben politizálnék, olyan ravasz lennék, mint Sztálin és Mata Hari törvénytelen gyermeke. Ha nem így lenne, ugrana a jubileumi jutalom, az előléptetés, bár az is igaz, hogy az esküszövegben mintha más lett volna írva.

*

S közben előttünk állnak a politikusok, akik garantáltan elveszik a kedvet attól, hogy valaha is valódi politikai pályára lépjek. Látom a kormányzatit, az országosan ismertet, aki emberileg akkora nulla, hogy képtelenség definiálni. Tudja, hogy a párton kívül nincs élet, ezért a konkurenciával igyekszik nem nyíltan konfrontálódni, csak finoman vagy fúráson keresztül; a frusztrációt pedig kisemberek életének tönkre tétele árán vezeti le. Egy titkárnő, egy sofőr, egy adminisztrátor kirúgása, megalázása a napi rutin része, ami jót tesz a férfiasságról ápolt tévképzeteknek is.

Ott vannak a frontvonalban harcoló önkormányzatiak, akik közé utolsó esélyként politikussá lett lecsúszott vállalkozók, a mindenhonnan eltanácsolt volt tanárok vagy köztisztviselők, a ZS-kategóriás színészek és a lánglelkű népboldogítók gyűlnek, a valódi közjó iránti maximális érzéketlenségben és az önérdek mindenek felettiségébe vetett hitben egyesülve. Barát, haver, volt iskolatárs mind az önkormányzatnak dolgozik, s hozza-viszi a leadót. Elvek, koncepciók, hosszú távú tervek, átgondolt szervezet- vagy településfejlesztés elképzelhetetlen, de ha valaki a mátrixba beletúr, halál fia!

Hol van a politizáló középosztály? Ott, ahol Te most ülsz, ahol én ülök. Mindent átsző a politika, egy párt helyett most kettőt (hármat, négyet) etetünk. A nagyobb baj az, hogy ennyi tapasztalattal akár tehetséges politikussá is lehetne nem egy, nem két nemzedéktársam, de nyilvánvalóan háromszor meggondolja, ilyenre adja-e a fejét. A pitiánerek, a zsebre dolgozók között elvész az államférfi, mert szavazógépekre, selyemmajmokra (copyright by Bayer Zsolt), verbális verőlegényekre van csak igény.

A mandineres cikksorozat 10. részében megszólaló László balról jobbra sodródott. Eszembe jutott Z., gimnáziumi mentorom, tanárom. A rendszerváltás idején baloldalon harcolt, fákat kötözött be a Föld napján, tele volt idealizmussal. Nem láttuk egymást közel húsz évig, majd beültünk egyet sörözni. 2010-ben Z, nemzeti rockot hallgatott, turul napokra járt, tán még íjászkodott is, de ami a leginkább megdöbbentett: tőle jobbra már csak a Führer állt. Kiábrándulva, elváltan, megcsalatva embertől és élettől, két gyerekkel, tanárként a kapaszkodót kereste, de nemigen találta.

Amíg minden így marad, semmi nem változik. Csak akkor lenne bármi másként, ha végre képesek lennénk magunkat, s a másikat nem a politika alanyaként definiálni. Már ha ezt a politika valaha is hagyja.