„Orbán Viktor levélben fejti ki véleményét a német megszállás emlékművéről. A címzett Dávid Katalin, a művészettörténet nagyasszonya, a kormányközeli Magyar Művészeti Akadémia tagja. (...)
Netán mi magyarok lettünk volna azok, akik a népirtókkal való kollaborálás megbocsáthatatlan bűnét elkövettük, ezért bocsánatot kértünk és jóvátételt fizettünk?
A helyes válasz: nem. A korábbiakból kiderül, hogy a megszállás napjaiban regnáló magyar politikai vezetők viselik a kollaborálás felelősségét. A deportálás felelőssége pedig a németeket terheli (akik még amúgy sem döntötték el, hogy van-e egyáltalán különbség köztük és a nácik között).
Mi magyarok tehát mindent megtettünk, ami a név szerint nem említett óhitűekért emberileg megtehető. Ők pedig jól teszik, ha mindezt belátják, mert enélkül „nehezen képzelhető el őszinte és bizalomra épülő együttélés a jövőben”.
A kormányfő tehát egyértelműen meghúzza a határokat: azok az óhitűek, akik még mindig bennünket, magyarokat tesznek felelőssé vagonokért és deportálásokért, »az őszinte és bizalomra épülő együttélést« ássák alá. Ajánlatos mindezt megszívlelni a »a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség« szép, új világában, mielőtt a képzőművészetek iránt fogékony, alantas kocsmai indulatoktól irtózó kultúremberek elvesztik a türelmüket.”