És most állnak, és nem értik. Ugyanis igazából soha nem értettek semmit. Pedig csak annyit kellene megérteniük végre, hogy elméleteik, beteg ideológiáik ellenére az európai (nyugati, közép- és kelet-európai) emberek döntő többsége továbbra is normális, és normális életet akar élni. Az emberek döntő többsége továbbra is kötődik nemzetéhez. Leginkább ahhoz kötődik. Semmit sem jelent számára a multikulturalizmus, szarik a kozmopolitizmusra, a világpolgárságra meg a »sokszínűségre«. Nagyon szívesen utazgat, lát világot, ismerkedik másmilyen kultúrákkal, ugyanilyen szívesen lát vendégül bárkit – de nem óhajtja átlépni a határtalanságok határát. Faluja van, városa van, megyéje van, országa van, HAZÁJA van, s akinek ez nem tetszik, az tehet neki egy szívességet. (...)
Az emberek döntő többsége pusztán kényszerűségből hallgat, és fordítja félre a fejét. Mert véleménydiktatúra van, mert a ’68-asok olyannyira nekivadultak már, hogy aki meg merészeli kérdőjelezni eszméiket, azt egyszerűen kiközösítik, tönkreteszik, karrierjét derékba törik.”