A rokkantnyugdíjasok szó nélkül indultak meg a Taigatosz felé, pedig a traktorosok mellett az ő felvonulásuk lehetett volna a leginkább híradóképes. A zöld szervezetek elsöprő többsége a környezetvédelem kiüresítését fogadta erőtlen hümmögéssel. A szociális, kulturális, emberi jogi és zöld civil szervezetek különösebb ellenállás nélkül vették tudomásul, hogy a munkájukra fordítható pénzeket a narancsos elvtársaknak adták. A hajléktalanok sem költöztek tömegesen a Kossuth térre, pedig józan ésszel fel nem fogható, hogy mi lettünk az egyetlen olyan ország, amely külön alkotmánymódosítással tette lehetővé az üldözésüket. Az egyházaknak sem az egyházi törvénnyel volt bajuk, hanem azzal, ha kikerültek a kedvezményezett kategóriából. A közszférából kirúgott dolgozók tömegei álltak vissza korábbi munkahelyükre, befogott szájjal, kevesebb pénzért, sakkban tartott közmunkásnak. És a munka törvénykönyve, amelynek eltörléséért még a régi LMP indított népszavazási kezdeményezést, és amit a szakszervezetek szépen hagytak kudarcba fulladni. Nem segítettek, mert »nem politizálnak«. Mint ahogy a pedagógusszervezetek, szakkollégiumok, zöld szervezetek, gazdaszervezetek, és így tovább.”