„XXIII. János és II. János Pál küszöbön álló szentté-avatása különböző okokból kétséget és zűrzavart idéz elő. Ön, mint katolikus és történész, hogyan ítéli ezt meg?
Személyes véleményemet tudom elmondani, anélkül, hogy azt a látszatot kelteném, hogy ezt a komplex problémát meg tudom oldani. Először is, engem egészében megdöbbent az a felületesség, amivel az elmúlt években a szentté avatási pereket megkezdik és eldöntik. Az I. Vatikáni Zsinat definiálta a pápa joghatósági primátusát és bizonyos körülmények között a tanítóhivatali tévedhetetlenségét, de egészen biztosan nem a pápák személyes makulátlanságát. Az Egyház történelmében voltak jó és voltak rossz pápák, és azok száma, akiket szentté avattak, csekély. Ma az embernek az a benyomása, hogy azon igyekeznek, hogy a pápa tévedhetetlenségét személyes makulátlanságával helyettesítsék. Az összes pápát, jobban mondva a II. Vatikáni Zsinat utáni összes pápát szentként prezentálják. Nem véletlen, hogy XXIII. János és II. János Pál szentté avatása IX. Pius szentté avatását és XII. Pius boldoggá avatását a háttérbe szorította, miközben VI. Pál boldoggá avatási pere teljes gőzzel halad. Majdnem úgy tűnik, mintha a zsinatot és a zsinat utáni időt a szentség nimbuszával akarnák körülövezni, hogy ezzel egy történelmi kort »tévedhetetlenné« nyilvánítsanak, mely az Egyházban a tan elsőbbségének a lelkipásztori gyakorlat elsőbbségével való felcseréléséhez vezetett.
Ön viszont azt állítja, hogy az utolsó pápák nem voltak szentek?
Engedje meg, hogy csak az egyik pápáról beszéljek, akit történészként a legjobban ismerek, vagyis XXIII. Jánosról. A II. Vatikáni Zsinat tanulmányozásával kapcsolatban alaposan megvizsgáltam az életét és konzultáltam a boldoggá avatási perének aktáiról. Ha az Egyház egy hívőt szentté avat, akkor ezt nem azért teszi, hogy minket arról biztosítson, hogy az elhunyt a mennyben van, hanem sokkal inkább a heroikus erények példaképeként állítja elénk őt. A mindenkori esettől függően ezek a szentek perfekt szerzetesek, pásztorok, családapák stb. voltak. Egy pápa esetében az érintettnek, hogy szentként tekintsünk rá, pápai missziójának gyakorlásában heroikus erényeket kell felmutatnia, mint ez például Szent V. Pius vagy Szent X. Pius pápák esetében történt. Nos, ami XXIII. Jánost illeti, alapos megfontolás után biztos vagyok benne, hogy pontifikátusa objektív káros volt az Egyház számára, és ezért lehetetlennek tűnik, hogy nála szentségről beszéljünk. Innocenzo Colosio domonkos atya – olyan valaki, aki a szentségről mindent tud és korunkban a spiritualitás területén az egyik legnagyobb történész – ezt már előttem kijelentette híres cikkében a Rivista di Ascetica e Misticában. (...)
Hogyan foglalná össze ezek után a pozícióját?
XXIII. János szentté avatása a pápa ünnepélyes aktusa, ami az Egyház legfelsőbb tekintélyéből van levezetve – és ezt tisztelni kell –, de ez nem egy olyan ítélet, ami önmagában tévedhetetlen. Az értelem használata, támogatva a tények alapos megvizsgálásától elég világosan megmutatja, hogy XXIII. János pontifikátusa nem szolgálta az Egyház javát. Ha nekem el kellene ismernem, hogy Roncalli pápa heroikus módon gyakorolta az erényt, amikor szerepét mint pápa betöltötte, akkor hitem racionális előfeltételeit a legmélyén ásnám alá. Kétséges esetekben a hit dogmájához tartom magam, amit az I. Vatikáni Zsinat jelentett ki, miszerint hit és értelem között nem létezhet ellentmondás. A hit felülmúlja az értelmet és felemeli, de nem mond neki ellent, mert Isten, aki maga az igazság, nem lehet ellentmondásos. Lelkiismeretem előtt vállalni tudom azt a felelősséget, hogy ezen szentté avatással kapcsolatos összes fenntartásomat megőrizzem.”
