„A magyar valóság, a közélet önmagában is elég abszurd. Nehéz lehet túltenni rajta.
A valóság abszurditása a sikerünk titka. A társulat soha nem politizál, napi ügyekben nem formál véleményt, nem áll egyik oldalra sem. Nem is fog. Az emberi jelenségek viszont nálunk is megjelennek. A L'art pour l'art egy démonszínház: emberi démonokat jelenít meg. Ezekre ráismernek a nézők. Ott van Besenyő István, ez az iszonyúan nagypofájú ember, aki azt hiszi, mindent jobban tud másoknál, de közben rendkívül buta. Elnézést kérek, de a vezetőink nagy része éppen ilyen. A nézőknek felüdülés, hogy kiröhöghetik azt, ami keseríti őket.
Keserűnek látja az országot?
Nagyon keserűnek. Az emberek nem örülnek. A nálunk töltött másfél óra alatt viszont a szemük előtt pukkannak ki azok a gólemek, amelyektől félnek. Bármilyen kormány van is hatalmon, a nézők szeretnek minket. Ez a szeretet tartja életben a társulatot, hiszen soha nem kaptunk egy kanyi állami támogatást sem.
Besenyőről azt írják: ízig-vérig magyar. Egyetért?
Annyiban igen, hogy más nyelven Besenyő biztosan nem tudna így variálni. Nem véletlen, hogy amikor valamit világossá akarunk tenni, magyarázni kezdünk. A magyar egy magyarázó nyelv. Csodálatos. Tudja, én nem büszke vagyok a magyarságomra, hanem hálás vagyok érte. Nagy különbség. Sehol nem érzem olyan jól magam, mint itthon, ebben a nyelvi és szellemi közegben. A magyar: mágikus, teremtő nyelv. A magyar embernek tökéletesen más az észjárása, tudatformálása, mint a többieké – nem jobb, nem rosszabb: más. A sovinizmustól mentes hazaszeretetben hiszek – nem lehet szitokszó a szlovák vagy a román, vagy a többi nép neve. Szerintem ezek a sablonok, a megmerevedett előítéletek okozzák a legtöbb szenvedést. Ha nem tartanánk a fejünkben ezt a sok görcsös, igaztalan hülyeséget, tízszer boldogabbak lehetnénk, még a mai körülmények között is. A L'art pour l'art-t éppen azért tartom nagyon hasznos szellemi akciónak, mert ezeket a káros tudatformákat rombolja. És gyógyít is. (...)
Most választ az ország. Elmegy szavazni?
A magam módján el. Hosszú ideje úgy szavazok, hogy egy szakrális helyen a varázskardommal suhintok egyet-egyet a négy égtáj felé, és azt választom, hogy ne legyen háború. Csak háború ne legyen!»Én nem büszke vagyok a magyarságomra, hanem hálás vagyok érte.«”