Túléljük ezt is, azután meghalunk

„Nem úgy, hogy az egyik történelmi korszak áldozatai, károsultjai állnak az egyik oldalon, a másikéi meg a másikon (ámbátor ennek is szerepe van), hanem hogy az elmúlt száz évben kudarcról kudarcra vergődő, önnön hibái alól folyton föloldozott, a hétköznapi felelősség viselése alól erkölcsileg tehermentesített népünk tagjainak ki tudja meggyőzőbben előadni a saját históriáját arról, hogy ki az a bűnös, aki elrabolta előlük a sikert, akinek eltakarítása után végre megnyílik az út a boldoguláshoz. A jövő szempontjából csöppet sem közömbös, hogy jelenleg miként alakul a múltunk. Most éppen annál a fejezetnél tartunk, hogy mi már ’56-ban is az amerikai kommunisták ellen vívtunk véres és majdnem eredményes csatát, csak a fölmentő Putyin kissé későn érkezett.

A múlttal való manipuláció nem új keletű a politikában, de szervezőelvvé akkor vált, amikor a kései Kádár-kor reformértelmisége kanonizálta eredetmondáját. Eszerint egyaránt ellenállónak számít a betonfejű főnökével viaskodó osztályvezető-helyettes és az állástalan kutató, a rendszer tűrőképességét próbálgató humorista és az underground-zenész, a szocialista tervgazdaság ésszerűsítésén dolgozó bankár és a börtönviselt, vidékre visszahúzódó közgazdászprofesszor. Így terelődött lassan egy akolba mindenki az egykori megfigyeltektől a megfigyelőkig a közös ellenséggel szemben, amely egyaránt lehet Antall József és Kövér László, Bácsfi Diána és Gyöngyösi Márton. Mindezt remekül egészítik ki a túloldal regéi. A NER által a rendszerváltás hivatalos kutatójának kinevezett Bíró Zoltán úgy meséli, hogy ő már a pártállam művelődési minisztériumában is az igazi változásokért küzdött az »Aczél György vezette liberális-kommunista vonalla«, míg a legújabbkori magyar történelem ismert szakértője, Lázár János szerint abból származtak a bajok, hogy a III. köztársaság első elnöke nem Pozsgay Imre lett, amit egyébként a Fidesz nem csak az SZDSZ-szel, de a néhai Kisgazdapárttal és a néhai Szociáldemokrata Párttal közösen akadályozott meg.

Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát, hogy ki áll szemben kivel. Leszámítva a néha helyet cserélő, kis zárványok sok évtizedes civakodását, és két pártnevet illetve pártlógót, amelyek mögé annyi mindent oda lehet képzelni. A törzsi logika ugyanis nem hagy lehetőséget a megosztó vitáknak. Ugye ismerősek ezek a szólamok? »Tegyük félre a nézeteltéréseket«, »mindenkire szükség van«, »ne a mieinket kritizáljuk, koncentráljunk a túloldalra« stb. Ennek eredményeként homlokegyenest ellenkező elképzelések élnek az oldalakon belül, és a kibeszéletlenség miatt mindenki csak megerősödik saját rögeszméiben. Hogyan lesz ebből koherens kormányzás, fölismerhető, követhető irányvonal? Nyilván sehogy. (…)

Nézzünk egy eddig kevéssé emlegetett adatot: a kormányváltók és az LMP együtt 180 ezerrel kapott több szavazatot, mint az MSZP és az LMP közösen négy évvel ezelőtt; és ha ehhez hozzávesszük, hogy eltűnt a Bokros-féle MDF 137 ezer voksa, és hogy Schifferék bázisában tízezrével vannak olyanok, akik az ökopárt különutasságát díjazták, és inkább visszaszavaznának a Fideszre, minthogy bármikor is a baloldalt erősítsék, nos, ekkor láthatjuk mennyire tudta vonzóvá tenni magát a baloldal négy év Nemzeti Együttműködését követően. Fölösleges azon lamentálni, hogy ha nem egy jó taktikai érzékkel megáldott kirakatbábu a miniszterelnök-jelölt, ha nincs Simon-ügy, sőt, ha az MSZP olyan állapotban van, hogy Simon-ügy hiányában se tudnának bármikor előhúzni egy hasonló botrányt, ha épeszű kampánytanácsadókkal rendelkeznek, ha nem vetik be a Demokratikus Koalíciót mint a tömegoszlatás sajátos formáját, akkor mi lett volna. Azon meg aztán végképp fölösleges merengni, hogy mi az eredmény, ha egyenlőek a feltételek.”