A függetlenség utáni egyre súlyosbodó gazdasági válságra, s vele a romló életkörülményekre a rezsim kétféle módon szokott válaszolni: vagy az ún. „nyitással”, ami jobbára a régi gyarmati létbe történő fokozatos visszatérést jelenti, s ezzel az új elit ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a régi komprádorelit; vagy pedig a „bezárkózással”, minek automatikus velejárói az egyre erőszakosabb intézkedések, a szabadságjogok szűkítése, a devianciának minősített szokások, divatok üldözése, természetesen az egység, az összetartozás, a család, a nemzet, a stabilitás, az egészséges társadalom, stb. nevében. Ez nem csak a megfélemlítést és vele az esetleges zendülés kiküszöbölését szolgálja, leginkább a társadalom figyelmét próbálják lekötni.
A kényszerpályára álló rezsim eközben újabb gyarmatosítót keres a régi ellenében, azaz egy másik, rivális nagyhatalom gyámsága alá helyezi magát. (Így lett számos volt gyarmati ország a volt Szovjetunió „szövetségesévé”.)
És minél rosszabb a helyzet, annál erősebb a propaganda, hogy az ország jó úton halad, a nemzet felemelkedik.