Fogadjuk el, hogy 2010-ben hazánk felszabadult az 1945-től tartó gyarmati sorból. A magyar nép a fülkeforradalomban legyőzte az idegen (szovjet majd nyugati) érdekeket kiszolgáló komprádorelitet, amely nem csak a gyarmatosítók gazdasági és politikai érdekérvényesítője volt, hanem – jellegzetes gyarmati elitként – idegen szokásokat, idegen intézményeket és idegen gondolkodásmódot is a bennszülöttekre próbált erőszakolni. És ahogyan Afrikában, Délkelet-Ázsiában, a gyarmatosítást nálunk is modernizációnak, az „elmaradottság felszámolásának” és hasonlóknak nevezték. Ez a típusú elit általában semmi máshoz nem ért, mint a hajbókoláshoz és az utánzáshoz, önállóság, kreativitás nulla.
Csakhogy a függetlenségüket elnyert gyarmatokon (Vietnamtól Zimbabwéig, Indonéziától Líbiáig) általában nacionalizmussal áthatott szocialista-kommunista vagy szimplán nacionalista diktatúrák jöttek létre. A függetlenségi harcban vezető szerepet játszó garnitúra vagy egypártrendszert, vagy látszat-többpártrendszert (de facto egypártrendszert) vezetett be. Pártjuk ennek megfelelően örökös kormánypárt lett, vezetőjük pedig az ország örökös vezetője, hol mérsékeltebb, hol szélsőségesebb személyi kultusszal. A párt és a vezér reprezentálja a „népi egységet”/„nemzeti egységet”. Ők maguk a nemzet, az ország.