A választás előtti utolsó héten a Mandiner különböző irányultságú, meghatározó magyar véleményformálókhoz fordult; rövid, tömör válaszokat kérve tőlük egy kérdésre: hogyan értékelik a 2010-2014 közötti ciklust? Válaszaikat a napokban közöljük.
*
Farkas Attila Márton: Posztkolonialista példabeszéd
Fogadjuk el, hogy 2010-ben hazánk felszabadult az 1945-től tartó gyarmati sorból. A magyar nép a fülkeforradalomban legyőzte az idegen (szovjet majd nyugati) érdekeket kiszolgáló komprádorelitet, amely nem csak a gyarmatosítók gazdasági és politikai érdekérvényesítője volt, hanem – jellegzetes gyarmati elitként – idegen szokásokat, idegen intézményeket és idegen gondolkodásmódot is a bennszülöttekre próbált erőszakolni. És ahogyan Afrikában, Délkelet-Ázsiában, a gyarmatosítást nálunk is modernizációnak, az „elmaradottság felszámolásának” és hasonlóknak nevezték. Ez a típusú elit általában semmi máshoz nem ért, mint a hajbókoláshoz és az utánzáshoz, önállóság, kreativitás nulla.
Csakhogy a függetlenségüket elnyert gyarmatokon (Vietnamtól Zimbabwéig, Indonéziától Líbiáig) általában nacionalizmussal áthatott szocialista-kommunista vagy szimplán nacionalista diktatúrák jöttek létre. A függetlenségi harcban vezető szerepet játszó garnitúra vagy egypártrendszert, vagy látszat-többpártrendszert (de facto egypártrendszert) vezetett be. Pártjuk ennek megfelelően örökös kormánypárt lett, vezetőjük pedig az ország örökös vezetője, hol mérsékeltebb, hol szélsőségesebb személyi kultusszal. A párt és a vezér reprezentálja a „népi egységet”/„nemzeti egységet”. Ők maguk a nemzet, az ország.
A függetlenség utáni egyre súlyosbodó gazdasági válságra, s vele a romló életkörülményekre a rezsim kétféle módon szokott válaszolni: vagy az ún. „nyitással”, ami jobbára a régi gyarmati létbe történő fokozatos visszatérést jelenti, s ezzel az új elit ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a régi komprádorelit; vagy pedig a „bezárkózással”, minek automatikus velejárói az egyre erőszakosabb intézkedések, a szabadságjogok szűkítése, a devianciának minősített szokások, divatok üldözése, természetesen az egység, az összetartozás, a család, a nemzet, a stabilitás, az egészséges társadalom, stb. nevében. Ez nem csak a megfélemlítést és vele az esetleges zendülés kiküszöbölését szolgálja, leginkább a társadalom figyelmét próbálják lekötni.
A kényszerpályára álló rezsim eközben újabb gyarmatosítót keres a régi ellenében, azaz egy másik, rivális nagyhatalom gyámsága alá helyezi magát. (Így lett számos volt gyarmati ország a volt Szovjetunió „szövetségesévé”.)
És minél rosszabb a helyzet, annál erősebb a propaganda, hogy az ország jó úton halad, a nemzet felemelkedik.
Ezek a rezsimek mindenhol meggyengültek, elmerültek a korrupcióban, hitelüket vesztették. Az elégedetlenség azonban nem a progresszió iránti igényben jelentkezik, ellenkezőleg: az ősi, gyarmatosítás előtti világ nosztalgiájában, ill. a vallási fundamentalizmusban. Az összeroskadó társadalom minden bajért a modernizációt teszi felelőssé, és az elégedetlenkedők számára a tekintélyelvű rezsim éppúgy a modernitás és a világiság képviselője, mint a korábbi gyarmati elit. A közgondolkodásban egyre nagyobb teret kap az „ősi gyökerekhez való visszatérés”, vissza az idealizált, újra kitalált középkorba, ókorba, őskorba, feudalizmushoz, törzsi társadalomhoz.
A szerző kultúrantropológus, egyiptológus.
