Így emlékeznek ők − Magyar történészek kedvenc emlékművei III.

A Mandiner 2014-ben, az évfordulók évében cikk- és posztsorozatokat indít a történelmi, sorsfordító eseményekről (1914; 1944; 1989; 2004) való megemlékezés és párbeszéd jegyében.

Az 1944-es német megszállás áldozatainak szánt emlékmű projektje hatalmas vitákat váltott ki. A túlvezérelt kultúrharcot nem, de az értelmes vitákat és párbeszédeket szeretjük. Most különböző nézeteket képviselő magyar történészekhez intéztünk körkérdést, melyik az az emlékmű, amely eddig a legnagyobb hatással volt rájuk, a legjobban tetszett nekik, legyen az bárhol a világban. Csunderlik Péter szerkesztésében a történészek személyes írásait, megjegyzéseit közöljük.

Az Így emlékeznek ők - Magyar történészek kedvenc emlékművei összeállítás első részét itt, második részét pedig itt olvashatják.

Gondolkodjunk együtt az emlékezetpolitikáról!

Harmadik rész.

*

Apor Péter: A Kő (Berlin)

Apor Péter az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. Tanulmányok sorát publikálta a kommunizmus emlékezete, a „mindennapi élet”, Magyarország és Kelet-Közép-Európa 1945 utáni összehasonlító kultúrtörténete tárgyában.

A Kő Berlinben áll, a Potsdamer Platzon. A berlini városi tanács 2003-ben döntött felállításáról. Valójában azonban a Követ nem ekkor állították föl először ezen a helyen. A Német Szocialista Egységpárt és a Szabad Német Ifjúság szervezeti együttesen avatták föl az építményt 1951-ben. Az egykori NDK vezetői valóban egy követ avattak föl: az építményt ugyanis egy később befejezendő Karl Liebknecht emlékmű alapjának szánták. Liebknecht szobra, vagy bármit is szántak oda, azonban soha nem került rá az alapkőre. A berlini fal melletti beépítetlen, kihalt téren magányosan álló fekete kő abszurd látványa alighanem magának a kelet-német szocializmusnak a saját maga által akaratlanul emelt emlékműve lett: Liebknecht Potsdamer Platzon elmondott háborúellenes beszédének emléke mellett, sokkal inkább azt tette kézzelfoghatóan nyilvánvalóvá, mennyire nem tudja a politikai elit megnyugtató módon saját rendszeréhez kötni az 1918-19-es radikális szocialista forradalmak történetét.

A Liebknecht-emlékmű alapkövének eltávolításáról az NDK összeomlása után született döntés, az építményről, mint a múlt karanténba zárandó, felejtésre ítélt maradványáról mondott ítéletet, melyről a legjobb tudomást sem venni többé.  A 2003-es újra fölállítás azonban egészen új értelmet adott az egykori emlékműnek. Az immáron új épületekkel benépesített téren, egy bankszékház előtt álló kő, melyen most már olvasható az építmény története is, diszkréten, alig észrevehetően simul a városi tér szövetébe, és lesz magától értetődően a város történetének része. Míg eltávolítása a múlt felszámolását hozta magával, újra felállítása a múlt birtokbavételét jelentette. A város részeként élő egykori emlékmű a jelen részévé vált, nem tagadja a múltat, hanem finoman felhívja a figyelmet arra, hogy, bármit is gondoljon az utókor lezárhatóságáról, különféle módokon hatást gyakorol a jelenre. Az egykori alapkő, mely saját történetét meséli el, és szerényen csupán önmaga emlékműve, valójában elmondja Berlin komplex történetét is. Ebben a minőségében, alighanem a diktatúrára emlékeztető bármilyen utólag emelt emlékműnél jobban jeleníti meg a közelmúlt, a szocializmus összetett történetét.

*

Baráth Katalin: Szabó János Csákó és Pósa Rozália keresztje (Magyarkanizsa)

Baráth Katalin történész és krimiíró. Történészként az 1945 utáni magyar történetírás történetéből doktorált, a történelmi szövegek retorikai elemzéseinek mestere. Krimiíróként a századelő Magyarországán játszódó Dávid Veron-történeteivel − A fekete zongora, A türkizkék hegedű, A borostyán hárfa − került az érdeklődés homlokterébe. 

A feladat izzasztó, ugyanis egyáltalán nem egyszerű olyan köztéri alakzatot találni, amiről ne jutna eszembe legalább egy fakezű politikus vagy a koszorúzást és masírozást megrendelő osztályfőnök/polgármester/miniszter. Szóval amivel civilként, magán- és csoportidentitásaimban némileg azonosulni tudok, vagy legalább nem irritál. (Az azonosulást fokozottan nehezíti, ha az ember eredendően nem anyás, mármint nem többségi magyar.)

A két magyarkanizsai (Szerbia) utca torkolatába 111 éve állított kereszt (aka „Csákó-köröszt”) viszont maximálisan eleget tesz a kritériumaimnak. Egyszerre testesíti meg a fogadalmi, út menti keresztek többszázéves hagyományát és a konkrétan nevesített civil akaratot. Egy kőkereszt alja a kevés helyek egyike, ahol a politikailag nem kitüntetett helyzetű civil, a mindenkori szabójánosok, mi több, egy nő, egy „nej”!, a mindenkori pósarozáliák bevéshetik nevüket a térbe és időbe, mindezt úgy, hogy közben a történelmileg névtelen civil sokaságnak is emlékezeti helyet állítanak, hiszen a kereszt a közös kultusz szimbóluma. (Akinek nem, annak meg a városbeli eligazodásra kiválóan alkalmas tereptárgy.)

Poén 1.: a kereszt túlélte a sűrű impériumváltásokat, valamint a mellette vezető (most Hunyadi) utca ötvenévnyi leninségét.

Poén 2.: van előtte virág (a fotó 2013 őszén készült), és gyanítom, nem egy osztályfőnök/polgármester/miniszter rendeletének kegyelméből.

A kereszt felirata:

Isten dicsőségére emeltették Szabó János Csákó és neje Pósa Rozália 1903.

*

Deák Ágnes: Kligl Sándor emlékműve a doni katonáknak (Szeged)

Deák Ágnes a Habsburg Birodalom 19. századi történetének kutatója, a Kossuth kiadó Magyarország története sorozatában a Polgári átalakulás és a neoabszolutizmus koráról szóló kötetet jegyezte. Társszerzője Deák Ferenc életrajzának, a neoabszolutizmus titkosrendőrségének nincs nála avatottabb ismerője, A koronás Wargha - Egy kettős ügynök Kossuth és a császári rendőrség címmel 2010-ben publikált monográfiát.

Be kell vallanom, hogy Gyáni Gáborhoz hasonlóan nekem sincs határozott viszonyulásom a köztéri szobrokhoz. De ha mégis meg kellene fogalmaznom, hogy mely emlékművek jutnak el az eszemig és szívemig, azt mondhatom, hogy nem azok, amelyek határozott üzenetet akarnak közvetíteni felém, vagy gyönyörködtetni akarnak, hanem azok, amelyek elgondolkodtatnak. Például Kligl Sándornak a doni harcokban életüket veszett magyar katonák emlékére emelt szobra Szegeden a Rákóczi téren. Összeszorul a szívem, amikor látom a két ütött-kopott katonaruhába öltöztetett, botra és fegyverre támaszkodó, támolygó „alak”-ot, amiből épp az emberek hiányoznak már. De, bevallom, szívesen elmélkedem a Városligetben álló 1956-os szobor kapcsán is, bár tudom, mind a forradalom egykori résztvevői, mind pedig a művészettörténész társadalom berkeiben nagy port kavart annak idején a szobor felállítása. Mégis én a történelem tömegmozgalmainak allegóriáját látom újra és újra benne: ahogy a magányos, ütött-kopott, rozsdásodó vasoszlopokból a közös vállalkozás ereje és sodrása által acélkeménységű, tömör, történelemformáló anyag áll össze a szemeink előtt, csak néhány másodperces sétával perspektívát kell váltanunk. Mindig eszembe jut: vajon tudja-e a történész az efféle tömegmozgalmakat elölről és hátulról is látni? Hogyan tud perspektívát váltani, ha tud?

*

Filippov Szergej: Az Ismeretlen katona sírja a Kreml falánál (Moszkva)

Az ELTE BTK oktatója, a Ruszisztikai Központ tudományos munkatársa, a középkori és kora újkori pravoszláv egyháztörténet és a 18-19. századi Oroszország szakértője, akit imádnak szeminaristái lebilincselő levezetései, összetéveszthetetlen előadásmódja és poénjai miatt. Jelen összeállítás szerzője nem titkolja elfogultságát, mivel Filippov Szergej orosz radikális mozgalmakról szóló óráin kellett elolvasnia Turgenyev Apák és fiúk című regényét, amely azóta is az egyik kedvence.

Alig ismertem apámat, kicsi voltam még, amikor meghalt. Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy 1941-ben, a német támadás után önkéntesként vonult be a Vörös Hadseregbe. Részt vett Moszkva védelmében, majd végigharcolta a világháborút, és végül tiszti rangfokozattal tért haza a japán hadszíntérről. Volt róla egy képünk katonai egyenruhában. Nagyjából ez minden, amit apámról tudok, a gyerekeimnek is ennyit tudok elmesélni a nagyapjukról. Furcsa, de anyám nem szeretett emlékezni. Minden alkalommal, amikor sikerül eljutnom a szülővárosomba, Moszkvába, elmegyek a Kreml falához, az Ismeretlen katona sírjához. Művészi szempontból nem jelentékeny alkotás, még csak nem is kifejezetten esztétikus, még kevésbé Zsukov marsall tőle balra látható, csúf emlékműve. De ilyenkor apámra gondolok, arra, hogy mit szólna a négy magyar unokájához, és anyámra, a végtelenül kedves és nyugodt asszonyra, aki átélte a sztálini ’30-as éveket, a rettenetes háborút, és nem szeretett mesélni róla, mert nem volt jó emlék, és talán nem is találta a megfelelő szavakat, amelyekből megérteném, mit élt át. A választásomhoz fűzött személyes indoklás talán rávilágít a közösségi és egyéni történeti emlékezet sokrétűségére. Az Ismeretlen katona sírja nemcsak a szovjet úgynevezett „emlékezetpolitika” ideológiailag terhelt lenyomataként értelmezhető (úgy is). Hanem a második világháború iszonyatos eseményeit sokféleképpen átélő milliók és ma élő leszármazottaik egyéni szenvedésein, sorsán keresztül is.

*

Hermann Róbert: Hősök hegye (Heldenberg) 

Hermann Róbert az 1848-49-es szabadságharc kutatója, hadtörténész, az MTA doktora, akinek történelmet népszerűsítő írásaival rendre találkozhatunk napilapokban, hetilapokban és hétvége-mellékletekben is. A Kossuth kiadó már említett Magyarország története sorozatában az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetét bemutató kötet szerzője.

Az én kedvencem nem egy emlékmű, hanem egy egész emlékmű-csoport az alsó-ausztriai Heldenbergben. Furcsa emlékhely, a Habsburg-monarchia, s benne Magyarország 16-19. századi történetét láthatjuk viszont – birodalmi szempontból.

Az emlékhely ötlete egy Joseph Gottfried Pargfrieder nevű hadiszállítótól származott, aki – mint a hadiszállítók általában – jól megszedte magát a napóleoni háborúk forgatagában. A magyarországi születésű, Budán és Pesten polgárjoggal, az utóbbi városban egy kisebb üzemmel rendelkező Pargfrieder 1832-ben vásárolta meg az alsó-ausztria Wetzdorf-kastélyt (Schloss Wetzdorf), amelyet felújított.

1849-ben, az itáliai szabadságmozgalmak, illetve a magyar szabadságharc után határozta el, hogy a kastély parkjában hősi emlékművet állít, elsősorban a két hadjárat hőseinek, mivel úgy érezte, hogy azok nem kapták meg a kellő megbecsülést. A nagyszabású, a kastélyban, illetve a parkban és sétányon felállított, összesen 169, többnyire mell-, kisebb számban egész alakos szobor sajátos áttekintését adja a Habsburg-birodalom történetének, I. Rudolftól egészen I. Ferenc Józsefig.

A magyar és az olasz szabadságharc  hőseit megörökítő szoborcsoport egyaránt 24-24 mellszoborból áll (együtt éppen kiadják 48-at…), s dacára annak, hogy a cs. kir. csapatok győzelme a neoabszolutizmus rendszerét erősítette meg, demokratikus módon közvitéztől altábornagyig minden rendfokozati kategóriából találunk itt személyeket.  Itt van Wilhelm Albrecht Fürst von Montenuovo vezérőrnagy, egy lovasdandár parancsnoka (ő vette át Gyulán az oroszoktól a magyar hadifoglyokat), az ideiglenes magyar hadügyminiszterből és a Dráva-vonal magyar parancsnokából Jellacsics lovasdandárjának, majd hadosztályának parancsnokává avanzsált (soproni születésű) Franz Ottinger, a Komáromot ostromló Balthasar von Simunich, a nagysallói ütközetet elveszítő, s a peredi csatát megnyerő Ludwig Wohlgemuth, a délvidéki szerb lázadást támogató belgrádi konzul Ferdinand Mayerhofer, a haynau főseregének oldalán harcoló orosz hadosztályt vezető Panyutyin, vagy az erdélyi orosz csapatok egyik parancsnoka, Lüders. De szobrot kapott Jellacsics vezérkariu főnöke, karl von Zeisberg, a temesvári csatát eldöntő Franz Liechtenstein herceg, a július 2-i komáromi csatát „kiprovokáló” Sigismund Reischach, a Szerbiából betört önkénteseket vezető Stevan Knicsanin, vagy a január 25-i ceglédi ütközetben súlyosan megsebesült Ferdinand Scheder közvitéz is.

De az ún. oszlopcsarnokban is találunk néhány ismerőst:  a Budát Görgei ellen védő Heinrich Hentzi von Arthurmot és helyettesét, a Lánchíd felrobbantását megkísérlő Alois Allnoch von Edelstadt ezredest, a Gyulafehérvárát védő Georg August von Auenfelst, az aradi vár osztrák parancsnokát, a veszprémi születésű Johann Berger von der Pleissét, vagy a Temesvárt megőrző Georg von Rukavina bárót.

Pargfriedert barátinak mondható viszony fűzte a Habsburg_birodalom két kiváló katonájához, az itáliai hadjáratot megnyerő Joseph Wenzel Radetzky tábornagyhoz, illetve Maximilain Wimpfen tábornagyhoz. Mindkettőjük jelentős összegű kártyaadósságát ő fizette ki, cserébe csak azt kérte tőlük, hogy végrendeletükben úgy intézkedjenek, hogy Heldenbergben, a számukra épített sírboltban szeretnének nyugodni. 1858-ban Pargfrieder a területet I. Ferenc József császárnak ajándékozta. „Cserébe” megkapta a Ferenc József Rend lovagkeresztjét, és lovagi rangra emelték.

Pargfrieder 1863-ban halt meg. halála előtt az összes, birtokában lévő adóslevelet megsemmisítette. Őt magát is abba sírboltba temették, vörös kabátban, lovagi felszerelésben, ahol Radetzky és Wimpffen nyugszik.  Ahogy a nép ajkán született versike mondja:

Hier ruhen drei Helden in ewiger Ruh

zwei lieferten Schlachten, der dritte die Schuh.

(E három hősből kettő nagy csatákat vívott

A harmadik, ki velük nyugszik, cipőket szállított)

Ha azonban a sok gaz feketesárga generálist megunnánk, érdemes végighaladni a park többi részén is. Az oszlopcsarnok mellett, a tábornagyok mellszobrai között megtalálhatjuk Hadik Andrást, az ún. hősi sétányon (Helden-Allee) pedig az oszmánok és a magyar rendi mozgalmak elleni harcok történetéből ismert nevek személyek mellett (Roggendorf, Dampierre, Schwarzenberg, Wallenstein, Montecuccoli, Souches, Lotharingiai Károly, Badeni Lajos, Veterani, Rabutin, Heister) a hét magyar hős között megtaláljuk a szigetvári Zrínyi Miklóst, a Győrt visszafoglaló Pálffy Miklóst, a szatmári békét megkötő Pálffy Jánost, vagy a kolini csata hősét, Nádasdy Ferencet.

A szobrok nem túl művésziek, mégis, annak a négyszáz évnek adják egyfajta értelmezését, amit máig oly sok vita kísér a magyar történeti köztudatban. Ki tudja, hogy egy hasonló magyar szoborcsarnok mekkora átfedést mutatna az itt láthatóval?

*

Laczó Ferenc: A hiányzó ház a Nagy Hamburgi Utcából (Berlin)

Laczó Ferenc a CEU-n doktorált, jelenleg a Jénai Egyetem tudományos munkatársa, Közép- és Kelet-Európa 20. századi történetét kutatja. Különösen a keresztény-zsidó együttélés történetében és emlékezetében mélyült el. Felvilágosult vallás és modern katasztrófa között − Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban címmel megjelenés alatt áll első monográfiája az Osiris Kiadó gondozásában.

Amennyiben Bécset vagy Budapestet, a 19. századi Közép-Európa e remekbe szabott fővárosait a racionális tervezés és a historizmus keveréke tette műalkotásokhoz hasonlóvá, a 20. századot sokkal inkább az ideológiailag motivált harc, erőszak és rombolás határozta meg. Utóbbiak lenyomatát pedig alighanem Berlin, német rezsimek sora fővárosának tereiben lehet a legközvetlenebbül kitapintani. Berlint az innen megindított második világháború végén csaknem besózták, erőszak, rombolás és felelősség kérdései emiatt itt szorosan összefonódnak.

A megsemmisített láthatóvá tételét szolgálja a Nagy Hamburgi Utca hiányzó házának Christian Boltanski által 1990-ben létrehozott emlékműve, mely a ház egykori lakóinak egyéni történeteit dokumentálja. Ezen emlékmű a hiányt nem próbálja monumentális, reprezentatív alkotással betölteni. Úgy állít emléket az elhunytak személyes történeteinek, hogy a veszteség, a sosem múló hiány érzését is fenntartja, ezáltal pedig elősegíti az erőszak és rombolás történeteivel való elmélyültebb foglalatoskodást.

*

Máthé Áron: Abdurrahmán, az utolsó budai pasa síremléke (Budapest)

Máthé Áron a nyilas mozgalom kutatója, történészként részt vett a Terror Háza és a hódmezővásárhelyi Emlékpont kiállításainak létrehozásában, 2014 februárjától a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja.

„Emlékmű” alatt sokszor valamilyen monumentális térbeli kompozíciót értenek. Általában csatákhoz kapcsolódnak: Waterloo oroszlános dombja egyszerűségében is hatalmas, és végtisztességet ad mindhárom sereg halottjainak. Lipcsében a Népek Csatájának emlékműve már önmagában is monumentalitást hirdet. Volgográd és Prohorovka emlékművei lelkesítő és nagyszerű alkotások, még akkor is, ha Oroszország népeinek hősiessége mellett akaratlanul a szovjet ostobaságnak is emléket állítanak. Magadan városában, a Kolima-medence gulágjainak borzalmaira emlékeztet a Szomorúság Maszkja – eldugott vidéken egy nagyszabású emlékmű. Nos, ezek valóban nem nélkülözik a monumentalitást, de mind valamilyen szomorú dologra emlékeztetnek. A győztes fél a fenti csatákban nagy, méghozzá nagyon nagy véráldozatot fizetet a diadalért, és akkor a kolimai foglyokról nem is szóltunk.

A pozitív monumentalitás már más kérdés: itt aligha kétséges, hogy a budapesti Hősök tere viszi el a pálmát.

Az én kedvencem mindezek ellenére mégsem egy monumentális kompozíció, és nem is olyan formában győzedelmes hangulatú emlékmű, mint a Hősök tere együttese. A budai várfal egy eldugott sétányán van Abdurrahmán, az utolsó budai pasa szerény síremléke. A felirata így végződik: „Hős ellenfél volt, békesség neki!”. Abdi pasa 70 évesen is vitéz férfiú volt, karddal a kézben esett el. A végsőkig harcolt az igazáért, saját hite szerint „jó vénségben, betelve az élettel” halt meg. A korszak törökjeiről kevés jót lehet elmondani, de Abdurrahmán nagy karizmatikus vezető volt. Ez az emlékmű egyúttal a megbékélés köve, és a győztes nagylelkűségének jele is. Annak az emlékműve, hogy vannak célok, amiért minden áldozat megéri. Buda 145 év után ismét magyar lett.

*

Miskolczy Ambrus: Bastille tér (Párizs)

Miskolczy Ambrus Széchenyi-díjas történész, az MTA doktora, a 19-20. századi magyar és román történelemről monográfiák sorát publikálta, a késő Kádár-korszak méltán ismert történettudományos vállalkozása, az Erdély története harmadik kötetének egyik szerzője. De kiváló könyvben boncolta A Führer olvas címmel Hitler házi könyvtárát és a könyvekben található egykori Hitler-jegyzeteket is.

Kedvenc emlékhelyem a Bastille-tér, mert hát ott valami elég jól kezdődött, de sajnos félő a vég: emlékhelyünk a Föld, amelyre már nem is emlékezhetünk...

*

Paksa Rudolf: „Noha kedvenc emlékműnek nem nevezném, talán a városligeti Anonymus-szobor mégis sokatmondó számomra” − Ligeti Miklós Anonymus-szobra (Budapest)

Paksa Rudolf az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, aki mostanság aligha igényel bemutatást, hiszen a nyilas mozgalom kutatójaként a német megszállás és a holocaust hetvenedik évfordulója okán alig győzheti a médiaszerepléseket. A magyar szélsőjobboldal történetéről 2012-ben, Szálasi Ferenc és a hungarizmus címmel 2013-ban jelent meg monográfiája.

Azt hiszem, nincs kedvenc történeti emlékművem. Annak ellenére nincs, hogy Magyarországon minden sarkon található egy-egy történelmi hérosznak állított szobor vagy legalább egy „itt nem járt soha Petőfi” típusú emléktábla. Az emlékművek közül azokat szeretem, amelyek egy-egy történeti szituációt és annak főhősét hitelesen jelenítik meg. Ehhez a szobor esztétikai kvalitása is fontos, de még inkább az atmoszférateremtő képesség. Ilyennek tartom a Parlament mellől elvitt Károlyi-szobrot, a nyilasuralom idején Dunába lőtteknek emléket állító bronzcipőket, vagy akár a Várban nemrég felállított Bethlen-szobrot, stb. Ugyancsak örülök annak, hogy a munkásmozgalmi szobrokat egy közös szoborparkba gyűjtötték össze. Igazi időutazás megnézni ezeket. Az is szokott tetszeni, ha egy házfalon egymás alatt állnak az utcanévtáblák, betekintést nyújtva a múlt egyes korszakainak köztér elnevezési szokásaiba. Azt is érdekes látni, amikor „él” egy emlékmű: az ott élő emberek viszonyulnak hozzá valamiként. Így például a Szabadság-téren lévő szovjet emlékműhöz szerintem ma már hozzátartozik a kordon is, amivel óvják. Azt is ötletesnek találom, hogy ezt az emlékművet úgy akarják újraértelmezni a jelenlegi emlékezetpolitikusok, hogy szembe vele a német megszállásnak állítanának emlékművet, s ezzel a szovjet „felszabadulási” emlékműből ugyancsak megszállási emlékmű válhatna. A baj csak az, hogy a német megszállás tervezett emlékműve történeti értelemben kifejezetten hazug: fekete-fehérre stilizálja a múlt jóval bonyolultabb és színesebb képét. Ha ez a szobor így megvalósul, akkor számomra ez a bűnbakkeresés emlékműve is lesz, amit nevezhetnénk akár a „Mindig a másik a hibás” emlékműnek.

Noha kedvenc emlékműnek nem nevezném, talán a városligeti Anonymus-szobor mégis sokatmondó számomra. A névtelen tudós szerzetes alakja mintha azt üzenné, hogy a tett, a teljesítmény számít, nem az, hogy ki csinálja.

Ligeti Miklós Anonymus-szobráról még az első részben olvashatják ifjabb Bertényi Iván írását.

*

Szívós Erika: Varga Imre Radnóti-szobra (több helyen is, a képen a mohácsi) 

Szívós Erika az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének oktatója, az Osztrák-Magyar Monarchia művelődéstörténetének − különösen a fin de siécle Bécs és Budapest kulturális életének − kutatója. Az 1867-1918 közti magyar képzőművészet társadalomtörténetéről 2009-ben jelentette meg első monográfiáját. Egy ideje érdeklődése középpontjába került a várostörténet és a városi társadalmak története, valamint erzsébetvárosi kutatásai kapcsán a zsidó-nem zsidó együttélés is. Várostörténeti tanulmánykötete megjelenés alatt áll.

Varga Imre 1970-ben készült Radnóti Miklós-szobra több helyen is látható. Mohácson a Hősök parkjában áll (Szerbiából Mohácson át haladt Radnóti menete), Salgótarjánban a városközpontban, és Borban is felállították még a jugoszláv időkben. Varga ábrázolásának ereje közvetlenségében rejlik, abban, hogy allegorikus szobrászati közhelyek és drámai hatások nélkül is tud megrendítő lenni. Tudjuk, mi következik ezután; tudjuk, hogy korai halál felé menetelő Radnótit látjuk megállva pihenni, lefogyva, bakancsban, zsebében az utolsó verseivel.  Varga Radnótija egyszerre látszik törékenynek és erősnek − ember az embertelenségben. A szobor mint ikon régóta önálló életet él: közkinccsé vált képi szimbólum, amely ugyanolyan jól ismert, mint a költő fennmaradt fotói.

*

Vörös Boldizsár: „Kedvenc nincs, de különösen érdekes Varga Imre és Spiró Éva partizánemlékműve – e rendhagyó hősi emlékmű” (Budapest)

 
Vörös Boldizsár az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, tudományos fokozatát a Történelmi személyiségek ábrázolása a Magyarországi Tanácsköztársaság hivatalos jellegű anyagaiban című munkájával szerezte, a huszadik századi magyar szimbolikus politika történetének egyik legismertebb kutatója.

Mindenekelőtt be kell valljam: nekem nincs kedvenc emlékművem (ez talán annak a következménye is, hogy kutatásaim során meglehetősen sokat foglalkoztam ilyen alkotásokkal). Ugyanakkor különösen érdekesnek, elgondolkodtatónak tartom Varga Imre szobrász és Spiró Éva építész 1971-es újpesti partizánemlékművét, amely Budapest IV. kerületében, a Pozsonyi utca és a Berda József utca sarkánál áll. A kompozícióban fehér falak egyikének háttal szorosan hozzálapuló partizánfigura látható, a szobortól balra lévő falon pedig „Az újpesti partizánharcok emlékére 1971” felirat olvasható. Közelről nézve jól látszik: a férfi, amennyire csak lehet, igyekszik hozzátapadni a falhoz, hogy ne vehessék észre ellenségei – ami igen erős feszültséget visz az alkotásba és harci cselekmények látványos megjelenítése nélkül is kiválóan érzékelteti a partizántevékenység életveszélyes voltát, egyszerre mutatva be a harcos elszántságát és félelmét. Erről, az emlékmű kapcsán, Varga Imre ezeket mondta az Esti Hírlap 1971. december 3-ai számának hasábjain napvilágot látott interjújában: „Én már éltem, amikor hőseink, vállalva a halált – hőssé lettek. Éltem már akkor, s féltem is, mert félelmetes volt az az idő. Igazi hősöknek azokat tartom, akik szintén féltek, de a nyomukban ólálkodó-acsarkodó borzalom ellenére is cselekedni mertek, mert képesek voltak legyőzni a félelmet. Olyanok voltak, mint mi, de mégis különbek, mert önmagukon is győzni tudtak. Ez a hősiesség-fajta sohasem látványosságokban, hanem emberi tartásban mutatkozik meg. Aki a kellő pillanatban el mer vágni egy elektromos vezetéket, ugyanolyan hős, mint aki fegyverrel harcol. Úgy éreztem, kötelességem ezt a fajta hősiességet megmutatni az utánunk jövőknek. De emberi formájában, mítoszok nélkül.”

Az ábrázolásnak sajátos távlatot ad, hogy a közösségért küzdő, széttárt karral megalkotott alakkal így Krisztus keresztáldozatára is utal. Az áldozatvállalás, a hősiesség e rendhagyó megörökítése pedig, véleményem szerint, alkalmas arra is, hogy az emlékművel, mint szobrászati műfajjal kapcsolatosan is továbbgondolkodásra késztessen.