Nemzetpolitika felvidéki szemmel

„ad: Mandiner. Magyarország: A polgár visszatér (nemzet.)

A Fidesz győzelmével folytatódhat a megkezdett nemzetpolitika. Az elmúlt négy évben visszatért, vagy inkább ismét beépült a köztudatba a nemzetpolitika fogalma, ám a hosszas vegetálás miatt bőven van még lemaradás. A Mandiner vitaindító cikkével egyetértve portálunk azt néhány felvidéki aspektussal egészíti ki.

Az állampolgárság kiterjesztése nem cél, hanem eszköz

Elsősorban végérvényesen le kell dönteni azt a téves képet, hogy a nemzetpolitika a külpolitika része, és más országnak a belügyeibe való beavatkozást jelent. Ezt sajnos a 21. században még mindig sok (főleg ellenérdekelt) ország nem tudja megfelelően értelmezni. Mint ahogy pl. Felvidéken a nem etnikai alapon szerveződő Most-Híd vegyespárt sem, mely idegenkedve kezeli. Ezért is futnak vakvágányon az erre adott válaszaik.

A felvidéki közélet nagy része üdvözölte az elmúlt tíz évben Magyarországon bekövetkezett 180 fokos paradigmaváltást. Sok esetben viszont tetten érhetőek még a hosszas mostoha időszak utáni útkeresés hiányosságai.

Az állampolgárság kiterjesztése ugyan egy nagyon fontos mérföldkő a mindenkori nemzetpolitikában, ezzel viszont korántsem történt még meg az oly sokat hangoztatott nemzetegyesítés. Tapasztalható, hogy sokan tévesen kezelik ezt az intézményt, és inkább célként, mintsem eszközként tekintenek rá. Ami alapvetően félreértések forrása, hiszen nem egy hivatalos dokumentum oldja meg az elszakított nemzetrészeken élők gondjait. Ellenben kiváló eszközként szolgál az egységes magyar nemzet újradefiniálásához (Kossuth után szabadon).

Az út elején járunk, amit leginkább az tükröz, hogy a mintegy 3-4 millió külhoni magyarból eddig nagyságrendileg csak 800 ezren nyújtották be kérelmüket. Közülük 600 ezren közjogi sorsközösségre is léptek Magyarországgal. Hogy ez a szám meddig növekedhet és kiterjed-e az összmagyarság egészére, az sok összetevő és szempont függvénye.

(...)

A felvidéki magyarok nagy része nem tekinti hazájának Magyarországot

Az ún. felvidéki magyar vagy szlovákiai magyar identitás (eleve a kifejezést illetően sincs konszenzus) pedig éppen ennek a stabil államnak a felbomlása után kezdett kialakulni. Ráadásul kényszerhelyzetben, egyfajta önreflexióból. Ennek eredménye, hogy mára a Szlovákiában élő magyarok egy része nem tekinti magát az egységes magyar nemzet részének, s nem tekinti hazájának Magyarországot. Ezáltal nem is kötődik olyan szorosan a magyar nyelvhez, kultúrához, mint pl. a székelyek.

Mindez a felvidéki magyarság anyaországhoz való viszonyát, lojalitását is nagyban meghatározza. Ez a mentalitás pedig melegágya az asszimilációnak. Félreértés ne essék, maga a regionalizmus pozitív jelenség, de csak erős háttérrel. Anélkül ugyanis könnyen zsákutcát jelenthet. Galán Angéla riportfilmjében is hasonló nézet mutatkozik meg, ami megerősíti ezt a nemkívánatos jelenséget. A történelmi tudatunkat eltorzitó »mi mások vagyunk, sehova nem tartozunk, a mi problémáinkat itt kell megoldani stb.« kártékony eszmeképről megmaradásunk érdekében végérvényesen vissza kellene térni az egy és bonthatatlan magyar nemzet eszmeképéhez.

Meg kell jegyezni viszont azt is, hogy ugyanúgy hiányzik a kötődés a szlovák állam iránt is, ami bár mérsékelten, de ellensúlyozza az asszimiláció mértékét. A totális nemzetállamot forszírozók ezt idejében fel is ismerték, az asszimiláció kérdését ezért jóval hatékonyabb, gazdasági alapra helyezték át. A dél-szlovákiai emberek egzisztenciájának veszélyeztetésével, a déli régiók kiéheztetésével, elsorvasztásával próbálják felgyorsítani a beolvadás ütemét. A legsajnálatosabb az, hogy mindezt úgy teszik, hogy éppen ez a vidék van mezőgazdaságilag, az infrastruktúra szempontjából előnyösebb helyzetben az északi részekkel szemben. A harc ez ellen szinte lehetetlen, bármennyire is igyekezett eddig is Magyarország. Egyértelmű, hogy csakis az erős közösség képes az önrendelkezés adta lehetőségeivel élni, erre pedig csak egységben van esély.”