„Visszatérve a publikálás vagy nem publikálás kérdésére: a ’60-as évek végén szinte berobbant a magyar irodalomba, és a következő tíz év íróilag kifejezetten termékeny volt. A ’70-es évek második felében– Csalog Zsolttal, Lengyel Péterrel, Hajnóczyval, Nádassal, Kornissal, Temesivel, Esterházyval együtt – benne volt a Rondó nevű kezdeményezésben, 1982-ben pedig nemzedéke jeleseivel együtt köszöntötte Ottlikot a 70. születésnapján. Aztán, éppen a prózafordulat kellős közepén, szinte teljesen eltűnt az irodalomból, és a film felé fordult. Miért?
Világéletemben kakukktojás voltam, nekem ez a sorsom. Filmrendező is outsiderként, képesítés nélkül lettem; Nemeskürty István avatott rendezővé, mielőtt távozott volna a Budapest Stúdió éléről. A későbbi filmek témáit már íróként magamban hordoztam; ha prózában dolgozom föl őket, nem a vásznon, lehet, hogy valamivel vastagabb az írói életművem.
Szederkényi Ervinnek, a Jelenkor egykori főszerkesztőjének azért a Legendárium után még sikerült kipréselnie önből tizenkét részletet egy tervezett regényből.
Igen, de nagyjából attól az időszaktól kezdve valóban takarékra tettem a prózát. Volt egy est a Belvárosi Ifjúsági Házban, ahol talán éppen ebből a félkész regényből olvastam föl, és Nemes Nagy Ágnes is megjelent. Szinte sorsszerű volt, hogy véletlenül éppen az én szövegem előtt ment ki a teremből, és mikor visszajött, exkuzálta magát, hogy nem hallotta a regényrészletemet. Mondtam neki, hogy »Nem baj! Egyáltalán. Sőt. Örülök. Legyek én magának, Ágnes, egy fekete lyuk.« Egy időre alámerültem a filmben.
Ugyanakkor a prózája és a filmjei világa, nyelvezete, alakjai számos ponton kapcsolódnak egymáshoz. A Vadnai Bébi szerkesztője, Szegő János a ’40-es évekbeli párbeszédek nyelvezetét affektáltnak, természetellenesnek érezte; engem viszont az Eldorádó bizonyos dialógjaira emlékeztetett: nagyon hasonló nyelvet használ például a kuplerájbeli nagyjelenet kisnövésű stricije.
Igen, Csiga, a púpos kerítő, aki hadarva kínálja az »árut«. Természetes a hasonlóság, hiszen a Vadnai Bébi régebbi cselekményszála és az Eldorádónak ez a jelenete nyelvi szempontból egy időben játszódik: mind a két szöveg azt mutatja, mennyire máshogy beszéltek az emberek az úgynevezett ötvenes évek előtt. A ’40–50-es évek fordulóján történt egy óriási stílusváltás: ahogy szőnyeg alá söpörték a régi dolgokat, úgy változott meg a köznyelv is, amely elfedte, eufemizálta a lappangó ellentéteket. A szüleim viszont még ezt a régi nyelvet használták, különösen akkor, ha egymás között voltak a barátaikkal. Csodálkozva figyeltem, mennyire más szavakkal, fordulatokkal beszélnek, mint az én korosztályom. Feljött hozzánk Zórád Ernő grafikus, a híres képregény- és diafilmrajzoló, aki egy vérbeli dzsentri volt, és a következőképpen dicsérte meg anyám főztjét: »Asszonyom, elismerésem zászlóerdeje!« Ráadásul »reakciós« családban nőttem föl, sőt a szüleim társasága nagyrészt erdélyi magyar úri famíliák leszármazottaiból állt; a legtöbben franciás neveltetést kaptak, és ez a beszédükön is érződött. Élénken emlékszem például egy férfira, aki szabatos magyar nyelven beszélt, de minden harmadik mondata az volt, hogy »Tu comprends, qu’ est que je te dis?« (Érted, amit mondtam?)