„Úgy tűnt, hogy a múltat végképp eltörölték, pedig csak hibernálódott minden”

„Visszatérve a publikálás vagy nem publikálás kérdésére: a ’60-as évek végén szinte berobbant a magyar irodalomba, és a következő tíz év íróilag kifejezetten termékeny volt. A ’70-es évek második felében– Csalog Zsolttal, Lengyel Péterrel, Hajnóczyval, Nádassal, Kornissal, Temesivel, Esterházyval együtt – benne volt a Rondó nevű kezdeményezésben, 1982-ben pedig nemzedéke jeleseivel együtt köszöntötte Ottlikot a 70. születésnapján. Aztán, éppen a prózafordulat kellős közepén, szinte teljesen eltűnt az irodalomból, és a film felé fordult. Miért?

Világéletemben kakukktojás voltam, nekem ez a sorsom. Filmrendező is outsiderként, képesítés nélkül lettem; Nemeskürty István avatott rendezővé, mielőtt távozott volna a Budapest Stúdió éléről. A későbbi filmek témáit már íróként magamban hordoztam; ha prózában dolgozom föl őket, nem a vásznon, lehet, hogy valamivel vastagabb az írói életművem.

Szederkényi Ervinnek, a Jelenkor egykori főszerkesztőjének azért a Legendárium után még sikerült kipréselnie önből tizenkét részletet egy tervezett regényből.

Igen, de nagyjából attól az időszaktól kezdve valóban takarékra tettem a prózát. Volt egy est a Belvárosi Ifjúsági Házban, ahol talán éppen ebből a félkész regényből olvastam föl, és Nemes Nagy Ágnes is megjelent. Szinte sorsszerű volt, hogy véletlenül éppen az én szövegem előtt ment ki a teremből, és mikor visszajött, exkuzálta magát, hogy nem hallotta a regényrészletemet. Mondtam neki, hogy »Nem baj! Egyáltalán. Sőt. Örülök. Legyek én magának, Ágnes, egy fekete lyuk.« Egy időre alámerültem a filmben.

Ugyanakkor a prózája és a filmjei világa, nyelvezete, alakjai számos ponton kapcsolódnak egymáshoz. A Vadnai Bébi szerkesztője, Szegő János a ’40-es évekbeli párbeszédek nyelvezetét affektáltnak, természetellenesnek érezte; engem viszont az Eldorádó bizonyos dialógjaira emlékeztetett: nagyon hasonló nyelvet használ például a kuplerájbeli nagyjelenet kisnövésű stricije.

Igen, Csiga, a púpos kerítő, aki hadarva kínálja az »árut«. Természetes a hasonlóság, hiszen a Vadnai Bébi régebbi cselekményszála és az Eldorádónak ez a jelenete nyelvi szempontból egy időben játszódik: mind a két szöveg azt mutatja, mennyire máshogy beszéltek az emberek az úgynevezett ötvenes évek előtt. A ’40–50-es évek fordulóján történt egy óriási stílusváltás: ahogy szőnyeg alá söpörték a régi dolgokat, úgy változott meg a köznyelv is, amely elfedte, eufemizálta a lappangó ellentéteket. A szüleim viszont még ezt a régi nyelvet használták, különösen akkor, ha egymás között voltak a barátaikkal. Csodálkozva figyeltem, mennyire más szavakkal, fordulatokkal beszélnek, mint az én korosztályom. Feljött hozzánk Zórád Ernő grafikus, a híres képregény- és diafilmrajzoló, aki egy vérbeli dzsentri volt, és a következőképpen dicsérte meg anyám főztjét: »Asszonyom, elismerésem zászlóerdeje!« Ráadásul »reakciós« családban nőttem föl, sőt a szüleim társasága nagyrészt erdélyi magyar úri famíliák leszármazottaiból állt; a legtöbben franciás neveltetést kaptak, és ez a beszédükön is érződött. Élénken emlékszem például egy férfira, aki szabatos magyar nyelven beszélt, de minden harmadik mondata az volt, hogy »Tu comprends, qu’ est que je te dis?« (Érted, amit mondtam?)

A szövegeiben néha mintha még a szórend is franciás lenne: »Babuciék már délután találgatták, tetszik-e jönni hozzánk máma. Sírtak volna az ellenkező esetben, bizonyosan zokogtak volna« – mondja például az előbb említett kerítő.

Él még néhány hírmondó abból a korosztályból; olvasták a Vadnai Bébit, és ők teljes mértékben ráismertek a ’40-es évek beszédmódjára. Én ebben a nyelvi környezetben nőttem föl, azóta is innen táplálkozik a stílusom; ezért tudom magabiztosan beszéltetni a nálam idősebb szereplőket. Ez egy teljesen letűnt világ, amelynek a stílusa a ’70-es években vagy ma affektáltnak hathatott-hathat – ahogyan a figurái is anakronisztikusak. Ezeket az embereket a ’70-es években szerencsétlen őskövületeknek tartották, abban a korban éppen olyan félrecsúszott alakoknak számítottak, mint Ford Madox Ford hősei. Mert a Kádár-korszak a szellemi zsibbadtság korszaka volt: úgy tűnt, hogy a múltat végképp eltörölték, pedig csak hibernálódott minden. Az antiszemitizmus sem volt téma abban a rendszerben, szinte senki nem foglalkozott a másik származásával. Aki foglalkozott, az meg hallgatott. Mikor jó negyven évvel ezelőtt végighallgattam a Vadnai Bébi alaptörténetét, én sem fogtam föl, hogy mi ez: egy két háború közti vamp vadromantikus love storyja, vagy mi? A mélyben egy Hassliebe története, egy asszimiláns zsidó nő és egy antiszemita férfi kapcsolatának históriája húzódik, de ezt sokáig nem értettem, mert a szocializmus jegelte a régi rokonszenveket, ellenszenveket, sérelmeket. A felszínen semmi nem volt valódi, minden zavaros volt. Nekem a »korrekt úrifiúk« példája sokat segített a tisztánlátásban, számomra ők mindig is vonatkoztatási személyek voltak. ’45 után semmiféle ügyességet nem mutattak ellenállásbeli érdemeik vagy régi kapcsolataik kihasználásában, nem kurvultak el az ötvenes években, nem tört meg a gerincük, és azonnal fölismerték 1956 jelentőségét. Azt, hogy »a Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem«, ahogy Vas István írta. Ez az emberfajta – amelybe Ottlik és a regénybeli Tipsi bácsi is tartozott – egy vékonyka, de nagyon szép ezüstszál a magyar kultúrában. Akárki akármit mond, én bennük sosem csalódtam.”