„A legfontosabb gondolat azonban minden kétséget kizáróan az, hogy a magyar-cigány együttélés százféle robbanással fenyegető gondjának megoldása
»elsődlegesen a feszültség okainak feltárása és elhárítása, nem pedig a feszültség tarthatatlanságára a figyelmet felhívó személyek és szervezetek félreállítása lehet«.
Pofonegyszerű, minden, legalább nagyjából józan ember számára egyértelmű megállapítás. Ez az ítélet valójában semmi más, mint a demokratikus politikai kultúra egyszeregyének jogi megfogalmazása: szembenézünk a valósággal, meglátjuk a jellemző tendenciákat, ki is mondjuk őket, ügyelve arra, hogy elkerüljük a primitív általánosítást, és védelmünkbe vesszük azokat, akiket pusztán e jelenségek megfogalmazása miatt akarnak kiradírozni a közéletből. Egyszer eljön, mert el kell jönnie az időnek, amikor majd nem tudjuk elmagyarázni unokáinknak, hogy a francba is lehetett ebből botrány.
Ehhez azonban első körben ki kell állnunk azok mellett, akik felelős pozícióból is fel merik vállalni valóságtagadásra épülő világunkban a valóság kimondását. Ha a Gyulai Törvényszék bírónőjét ezekért a gondolatokért le lehet vadászni, tönkre lehet tenni, az fényes bizonyítéka lesz annak, hogy még mindig az az ország vagyunk, ahol néhány száz elefántcsonttoronyba zárkózott high-classs értelmiségi vetíti a kötelező valóságot tízmillió nézőnek - és akinek nem tetszik a műsor, azt kivezetik a moziból.”