„Elmondani, suttogni, kiabálni mindenkinek, hogy az a furcsa názáreti srác nem csak azért halt meg a kereszten, hogy a búcsúban világítós Krisztus-képet, az Osanban meg akciós csokinyulat lehessen venni. Hanem azért, hogy legyőzze a Halált. Így, nagy H-val. Ami nem az elmúlást jelenti, ami éppolyan szerves része az életnek, mint a születés, a szerelem, vagy a boldogság és a boldogtalanság. Hanem a pusztulást.
Amely ott ólálkodik körülöttünk és kitartóan, alattomosan keresi az alkalmat, hogy a lelkünkbe fészkelje magát. Ott van minden elmaradt jó szóban és érintésben, ott van a négy különböző időpontban kapkodva és egyedül vacsorázó családtagokban, a vasárnapi ebédnél a tányér mélyébe temetkező tekintetekben. Ott van a munkahelyeken az íróasztal felett átsikló sanda, irigy tekintetekben, a nyomorúság mellett elszaladó száraz részvétlenségben, a kedvesnek odadobott szikár »szevasz, mi a vacsi«-ban, a vissza nem hívott barátok listájában. A fülledt egy éjszakás olcsóvigaszokban, a félrészegen elmotyogott bókokban, a reggeli kínos búcsúkban. Ott van a heti 4 túlóráért kilóra eladott (és sokszor még csak ki sem fizetett) életünkben, a »nem érek rá, el vagyok havazva« rutinszerűen eldarált közönyében. És mindenekelőtt ott van az Ördög kétszavas litániáiban: nem értem, nem tudom, nem érdekel. Nem értem, hogy juthattunk idáig, nem tudom, mi lehet a kiút, de már nem is érdekel. Ez a Sátán hiszekegye, amit egyre többen, egyre többször mondunk ki. És ez az, amit a názáreti srác legyőzött azon a rettenetes, véres, nagyszerű és csodálatos kétezer évvel ezelőtti tavaszon.
Nem magáért győzött, nem azért, hogy magára csatolhassa a Mennyei Bokszszövetség bajnoki övét. Hanem, hogy megmutassa: igenis, a Gonosz legyőzhető. Hogy neked, és nekem legyen mibe kapaszkodnunk. Hogy tudjuk, életünk egyetlen pillanatában, a legnyomorultabb percekben sem vagyunk egyedül. Hogy, amikor a földön fekszünk, kiterítve, megszégyenülve és megalázva, akkor is legyen erőnk felállni. De ehhez először térdre kell emelkedni az imához.”