Mi történt? − Mandiner jövőváró XII.

A Mandiner az elmúlt napokban különböző irányultságú véleményformálók cikkeit közölte az elmúlt négy év értékeléséről. A választás után rátérünk a következő, 2014-2018-as ciklusra: egy új cikksorozatban a Mandiner szerzői, bloggerei mondják el, mire számítanak, mit várnak, mit várnak el a következő évektől a magyar politikában.

*

„Ha hajót akarsz építeni, ne hívj össze embereket, 
hogy tervezzenek, szervezzék meg a munkát, 
hozzanak szerszámokat, vágjanak fát, 
hanem keltsd fel bennük a vágyat 
a nagy, végtelen tenger iránt.” 
(Antoine de Saint-Exupéry)

Mostanában, a számvetés és a jövő méricskélésének idején – ez a jövő pontosan négy évet jelent, mert ennyi a talán átlátható a jövő egy demokráciában – mindenki megpróbálja kitalálni, hogy mit várjon ettől a jövőtől. A legtöbbek szerint nem nagyon mutatkoznak alternatívák. A történelem véget ért, a „demokrácia” győzött, az emberek jó része úgy hiszi, a dolgok nagyjából ugyanúgy fognak menni a maguk útján mint eddig, a „haladás” megállíthatatlan. Aki így gondolja, az nyugodtan hajthatja álomra a fejét. Azok tudják izgalom nélkül várni a jövőt, akik biztosak lehetnek a múltban.

Véleményem szerint mi nem vagyunk, nem lehetünk biztosak a múltban és így a jövőben sem. Az elmúlt négy év legfontosabb történése az a lassú, tétova fordulat volt, ami ennek a múltnak az értelmezésében, mi több, eseményeinek az értékelésében bekövetkezett. Az események azt látszanak igazolni, hogy – amint az természetes – egy nép sem szakíthat azzal, ami. Még pénzért sem. Nem lehetséges a semmiből „új” népet létrehozni, amint nem lehet tradícióként használni a létező szocializmus évtizedeit sem. Az innen-onnan importált társadalmi, politikai elképzelések sohasem váltak a sajátunkká, és nem is válhattak azzá: a tradíció – ami meghatároz bennünket – egy nép teljes kulturális történelmét felöleli, nem sikerülhet az „új ember” kikovácsolása 40, vagy akár 20 év alatt a semmiből, vagy társadalommérnöki lázálmokból. Megrendülni látszik a tűzzel-vassal, börtönnel, Lukács Györggyel és Heller Ágnessel megacélozott szellemi-történelmi monopólium, a rablott jog az ítélkezésre a történelmünk fölött.

Lassú, de jól kivehető változás vehető észre, ami maga mögött hagyja a „mértékadó” értelmiség világmagyarázatait és egy másik olvasatát kínálja a világnak és Magyarország történetének. A nemzet elfordulni látszik a szürke, unalmas, gondolattalan liberális dogmatizmustól és egyre inkább a saját útját kezdi járni. Elveti a lokálisnak hazudott univerzalizmust és azt a téveszmét, hogy létezik minden nép, minden ország számára egységes recept a boldogulásra. Előkeresi múltjából a letagadott, elrejtett embereket és értékeket, hogy újra, a felfedezés örömével, újra birtokba vegye azokat.

Ez az elmúlt négy év legnagyobb eredménye, és a következő négy év legnagyobb lehetősége.

A jó hír az, hogy Magyarország nem áll egyedül ezzel. A balliberális eszmerendszer a kommunista világgal szemben álló szekértábor-ideológiaként, valami ellen jött létre és az ostromállapot elmúltával – ahogyan lenni szokott – a legjobb úton van afelé, hogy zsarnokság váljon belőle; vagy önmaga paródiája, intellektuális maszkabál, ahol senki semmi sem az, aminek mutatja magát. Sokan, sokfelé észreveszik ezt és a keresik az új eszméket, megoldásokat, melyek egy sokpólusú, tarka képet mutató világ valóságához jobban alkalmazhatóak. A Szellem – hogy Hegel mestert idézzük – tovahaladása során elhagyta már ezt a stációt és valami másnak, a jövőben rejtőzőnek létrehozásán fáradozik.

Sokan fel lesznek háborodva persze. A felvilágosodásból, marxizmusból és cinikus materializmusból összetákolt „világnézet” követőinek fejében úgy tűnik visszavonhatatlanul gyökeret vert az „alap” és a „felépítmény” primitív marxi dichotómiája, hirdetve az „alap” a gazdaság primátusát, az így, vagy úgy, de másodlagosnak gondolt „felépítménnyel”, a szellemmel szemben; amit a legjobb esetben sem tartanak másnak, mint valami lila, értelmiségi nyavalygásnak. Pedig tévednek, mert nem a gazdagság tesz magabiztossá, hanem a magabiztosság tesz gazdaggá bennünket.