„A magyar-zsidó együttélés – ezek tüzes szavak, kivált az emlékezések fáklyájánál. Miközben ugyanis a zsidóság együttélést kívánó része honszerelemtől égve maradéktalan magyarnak vágyta magát, ez az áhított többségi társadalom részéről igencsak ritka alkalmak idején valósult meg. A jeles történész és szociológus, Karády Viktor a többségi társadalom kimondatlan, mégis érvényes asszimilációs ajánlatáról beszél, amelyet a betagozódást áhító és elfogadó zsidóság megértett és értelmezett, belenyugodott vagy örült neki, a sátrát el nem mozdította a Duna-Tisza közéről. Az asszimiláció feltételeit viszont a befogadó – régi és rossz szóval, a gazdanép – folytonosan változtathatta. Mihelyt az egyik feltétel teljesült, tüstént magasabbra tették a lécet. A kölcsönös vonzalom liberális szakaszára az asszimilációs bizalmatlanság kora következett. A nyelvi asszimiláció teljesítésével sem valósult meg a társadalmi egyenjogúság. Az izraelita vagy Mózes-hitű testvérből egy villanás alatt született meg a büdös zsidó, ha bűnbakra volt szükség.
A magyar történettudomány komoly képviselői immár azt is kikutatták, hogy az antiszemitizmus a századforduló óta a szociális demagógia köpenyét öltötte magára. Ungváry Krisztián fontos Horthy-könyve után nehéz azt állítani, hogy a zsidók magyarságát nem a teljes korszak tette kérdésessé. Ady Endre korrobori hasonlata két egymásba kapaszkodó közösség fojtogató táncának látta az együttélést, amelyből egyik fél sem tud szabadulni – ez mélyen igaz volt mindaddig, amíg az egyik »táncos« félmilliónál is több tagját össze nem fogdosták, gettóba nem gyűjtötték, és meg nem semmisítették. Ezeknek az áldozatoknak a többsége magyarként élt, de zsidóként halt meg, szörnyű kínhalállal, éppen magyarságától megfosztva.”