„A székely gyökereidet kerested volna pályád elején Erdélyben?
A polgári szolgálatomat egy olyan alapítványnál töltöttem, amely határon túli ügyekkel foglalkozott, és egyebek mellett a tusnádfürdői találkozókat is szervezte. Ott dolgoztam a politikai beszédekről elhíresült szabadegyetemen, ahol az Orbán János Dénes-féle Előretolt Helyőrség című folyóiratnak is volt egy felolvasóestje. Akkor már kezdett ugyan kikopni belőlem a versírás, mert ha az ember a jogra jár, kikopik, de valahogy odasündörögtem. És ott ragadtam. Nem sokkal később már minden második héten utaztam Kolozsvárra, és onnantól kezdve hozzájuk tartoztam. Itthon nekem nem volt semmiféle irodalmi csoportom, legfeljebb joghallgatói társaságom. Később játszottunk is ezzel az álerdélyiséggel. Az első kötetem életrajzából ki lett húzva, hogy Keszthelyen születtem. Így erdélyiként lettem elkönyvelve. Amit máig nagy szerencsének tartok: nem kellett Pesten dagonyáznom pályakezdőként.
Ezért is jársz vissza Kolozsvárra?
Kolozsvár fővárostudatú nagyváros. A hagyományok és a kultúra alapján Erdély fővárosa, mert nem kétséges, hogy Erdély mint ország, mint önálló entitás igenis létezik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egész más egy erdélyi román, mint egy túloldali, ahogy egész más egy erdélyi magyar, mint egy itteni.
Onnan nézve?
Nem szimpatikus és gyakran nagyon-nagyon szégyelnivaló, amit belőlünk látnak. Onnan nézve nem vagyunk egy kedves közösség, és nem csak az emlékezetes, az állampolgárságról szóló 2004-es decemberi népszavazás miatt. Onnan nézve olykor bizony mi vagyunk provinciálisak. Négy éve Kolozsváron szavaztam a konzulátuson, mert először ott próbáltam megírni a Köztársaságot, nem nagy sikerrel. A helyi politikusokon kívül mást nem érdekelt az egész, az erdélyiek többségbe nagy ívben leszarta a választásunkat.
Erdélyből nézve mindenki pesti, aki Magyarországról érkezik. Ők egy nagy alföldet látnak belőlünk, amin kell menni egy darabig, aztán ott van Pest. Sepsiszentgyörgyön szeptemberben beszélgettem egy egyébként okos úriemberrel, aki azt mondta, nálunk már nincs olyan, hogy falu, itt már sehol se hajtják keresztül a főutcán a teheneket. Nem hitte el, hogy én ebben nőttem fel. Mondtam neki, hogy tökéletesen tudom, milyen jó dolog nyáron mezítláb tapicskolni a tehénszarban a bitumenen. Nem létezik, mondta erre, ő járt a Dunakanyarban, és ott nem látott ilyet. És igaza van, hiszen ahol a Tesco megjelenik, már nem a padlásról jön a kolbász. A magyar falu tényleg kezd megszűnni. Az utolsó generáció az enyém, amelynek tagjai még megtanultak gyerekkorukban tehenet fejni.
Erdélyben mi csak árpádsávos vagy nem árpádsávos turisták lehetünk. De még a nem árpádsávos is áll a fatornyos templom előtt, hogy milyen rohadt jó volt régen, aztán este a tábortűznél azt üvöltözi, hogy vissza Erdélyt, majd másnap csomagol és elhúz. Ezért is vágnak át minket Kínában gyártott korondi cseréppel, meg vízbe áztatással duplájára dagasztott rókagombával. Ahogy egyébként mi is átvágtuk a pestieket meg az osztrákokat a Balaton partján a zimmerfrei-időkben. Buták vagyunk, provinciának tekintjük Erdélyt, pedig nem az. Mi sem vagyunk elég közel Rómához.”
