Caesar pártja

„Óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést: honnan származik a 2010 utáni pretoriánus rendszer? Vajon az 1998–2002-es első Orbán-kormányban gyökerezik, vagy inkább abban a pártszerkezetben, amelyet Orbán a Fideszből a 2002–2010-es ellenzéki korszakban teremtett? Hajlok arra, hogy az utóbbiról van szó. Az első Orbán-kormány már mutat ugyan jeleket a vezérközpontú, konfliktusos politikára, de az állami rendszer megőrizte az alkotmányos súlyokat és ellensúlyokat.

Felhasználta, sőt kiterjesztette a központi bürokráciát, de nem korlátozta az önkormányzati önállóságot, és egyezkedett a nagy gazdasági és társadalmi érdekcsoportokkal. Orbán Viktor már megkezdte a Fidesz átformálását, de még ingadozott az élcsapat/mozgalom, ideológia/ életforma, választási média/néppárt ellenpólusai között. Orbán a Fidesz teljes belső átalakítása, vezérközpontúvá tétele, ellensúlyainak lerombolása révén próbálta ki, mit lehet tenni egy államszerkezettel. (...)

Rossz idők járnak a ragadozópártokra és vezetőikre. Isztambulban és Kijevben sem kérnek belőlük. Mára Orbán Viktor és a Fidesz az egyetlen vezér- és konfliktuselvű, központosított pártmozgalom közel és távol. Igaz, Magyarországon sikerült megfertőznie az ellenzéket is. De nem tudom elképzelni, hogy a merev magyar pártrendszer tartósan fenntartható lenne. Pontosan látjuk, hogyan lehet a vezérelv szélsőséges alkalmazásával elmenni a legmesszebb a társadalmi, gazdasági és politikai felelőtlenségben. Hozni megkérdőjelezhetetlen döntést a forint tönkretételéről, Oroszország mellé állásról, Európa elleni szabadságharcról, a középosztály szétveréséről, a szegények kitaszításáról, gyerekeink jövőjének megsemmisítéséről.

2006 őszén kérdeztem először: Brutus, te alszol? Akkor hangosan kiáltottam, ma szomorúan és lemondóan kérdem. A pocakos, csatavesztő Caesar számtalan szeme és füle nézi és hallgatja Brutus szuszogását. Brutus maga se tudja, hogy ő Brutus. Felesége és gyerekei, ezer baja van. Hagyják őt békén. Lehet, hogy igaza van. Én rajta vagyok a proskribáltak listáján. Nekem nem lehet igazam. Meg kell értenem, hogy se most, se az elkövetkező években nem találkozhatnak velem. Munkahelyem megsemmisítését tekintsem a sors akaratának. Legyek megértő: az országnak nincs szüksége rám, se a magamfajtákra. Krónikám végéhez érkeztem. Csak Tacitus szavait idézhetem: »Kevesen tudják belátásukkal a tisztes dolgot az aljastól, a hasznost az ártalmastól megkülönböztetni… Mert az országok leírása, a csaták sok fordulata, a vezérek dicső vége leköti és felélénkíti az olvasók figyelmét: mi szörnyű parancsokat, szüntelen vádaskodásokat, álnok barátságokat, ártatlanok vesztét és a pusztulásnak ugyanazokat az okait soroljuk egymás után; ellenünk hat a dolgok egyformasága és a csömör.«”