Nyomor nélkül

„Háromszázkilencven esetben küldtek el közterületen élő hajléktalant a fővárosban, 39 fedél nélkül tengődőt pedig előállítottak. Sikeres évet zártunk.

Az erről szóló hivatalos tájékoztatás igen kurta, nem tudjuk meg, honnan és miért vitték el őket. Ültek, álltak, feküdtek, ettek, ittak, aludtak vagy pisiltek-e? Pokrócuk, kabátjuk, cipőjük buktatta-e le őket, netán rakétásüveget, parizert vagy »Fedél nélkül« újságot szorongattak. Mert akármennyire is tudni véljük, ki a hajléktalan és ki nem, azért benne van a hibalehetőség. Ha egyszer a kedves olvasó lesz az aluljáróban szolgáló pesti rendőr, s engem rosszul öltözöttnek talál, talán csak pislogni lesz időm, amikor távozásra szólítanak fel.

De tegyük fel, hogy a kétmilliós főváros is emberi léptékű körzetekből áll, ahol a járőrnek nem kell bemutatni az ott tanyázó hajléktalanokat, jóllehet még csak az sem csalhatatlan jele ennek az életformának, hogy valaki kirívóan rosszul van felöltözve. Tehát végül csak kilyukadok oda, hogy nem merném vállalni a felszólítás kockázatát, ha mondjuk én lennék az aluljáróban szolgáló pesti rendőr és a kedves olvasó volna a hajléktalan.”