Vita a zsidó identitásról

„Na, végre, mondom magamban. Alapvetően fontosnak tartom, sőt a jövőnk egyik kulcskérdésének a zsidó-keresztény kulturális identitás viszonyáról és problematikájáról való diskurzust – elfojtások helyett. S már érzem is, ahogy leírom, hogy »zsidó«, a kifejezés megtelítődik történelmi asszociációkkal, s a gyomrom máris görcsben van. Ez úgy nagyjából mindent elmond a hazai helyzetről. Megterhelt téma ez, nincs is rá szókészletünk. Meggyőződésem, hogy a hazai magyar antiszemitizmus egy jó része abból fakad, hogy a »zsidó« fogalmát egy sejtelmes, misztikus aura lengi körül, amelybe mindent bele lehet látni. Ugyanakkor ennek az oka nem feltétlenül csak az, hogy a »nem zsidóknak« homályos képzeteik vannak a »zsidókról«, hanem az is, hogy a mai magyar, önmagát zsidóként felismerő öntudat sincs teljesen tisztában önmagával: az útkeresés gyötrelmes idejét éli. Számomra ez ennek a vitának a legfontosabb üzenete, az összes többi vonatkozással nem foglalkozom. (...)

A szekularizációnak ez az egyik alapvető sajátossága, amely a kereszténységben is lezajlott. Ez abban mutatkozik meg, hogy miközben a vallás primer funkciója, a vallás maga, leépül, addig a vallás történelmi gyökerekre visszanyúló közösségi eredetképző-kulturális, értelemadó funkciója, vagy Szántó kifejezését használva, etnokulturális szerepe mégis csak megmarad. Ez egészen egyszerűen abból következik, hogy minden kultúra vallási eredetű, s ez a legszélesebb identitáskeret akkor is megmarad, ha amúgy az eredetileg tisztán vallási alapozottságú közösség a szekularizáció folyamatában elveszíti vallási öntudatát. Ezt legjobban az ünnepek fejezik ki.  Mondhatjuk tehát például, hogy a nyugati kultúra nem keresztény többé, hiszen a vallásos keresztények egyre inkább kisebbségbe kerülnek, ám ez még nem fogja megszüntetni azt a tényt, hogy a világ kultúráihoz viszonyítva a világnak ezen a részén mégis csak a nyugati kereszténység ma is az első számú identitásalkotó tényező.  S ezt mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a mai domináns nyugati narratíva a kereszténységgel szemben határozza meg önmagát.

Gerőnek igaza van abban, hogy származás és vallási identitás nem egymást feltételező tényezők. Származásból semmiféle vallási identitás nem következik. Ez ma tarthatatlan lenne. Ma tényleg bárki szabadon megválaszthatja identitását. Elvileg.  Ám ugyanakkor szerintem téves az az elképzelése, amely a vallásra úgy tekint, mint valamiféle, a közösségi önértelmezéshez, legyen az etnikai vagy nemzeti alapú, véletlenszerűen »hozzácsapott« járulékos és mellékes díszítőelemre, s amely a közösségi öntudat egyéb vonatkozásaitól izoláltan működik. Évezredes folyamatokról van itt szó, s eléggé felszínes elképzelésnek tűnik az a feltételezés, hogy a történetileg kialakult előzetes közösségi identitáskeretek tisztán a racionalitás síkján, egyik pillanatról a másikra valóságosan felszámolhatók. Ez a filozófiai liberalizmus nagy tévedése, mert nem ismeri a közösségi identitás belső természetét, s az egyént tisztán racionális alapozottságú, a közösségi múltról leválasztott, teljesen független és szabad jelenidejű entitásnak tételezi. Nem az. Az etnokulturális önreflexió ebből a szempontból nem más, mint az öntudatra jutásnak az a folyamata, amelyben az egyén fölismeri önmagában azt, aki amúgy mindig is volt, még ha nem is tudott róla. Ezt hívnám én kulturális megtérésnek, amely meghaladja a posztmodern hamis képzetét a kulturális relativizmusról, a kontextuson-kívüliségről, mint az állítólagos modernitás állítólagos feltételéről. Ha jól sejtem, ez a folyamat egy posztszekuláris korszak felé mutat.”