A magyar néző hozzászokott a kifogástalan szövegmondáshoz, némi mozgással, megnyugtató, könnyen követhető és értelmezhető hangsúlyokkal. Ezt Vidnyánszkynál nem mindig találja meg. Nála a színészek megkapják a jogot és a lehetőséget arra, hogy játsszanak, hogy élhessenek a színpadon. A színész sokkal inkább médium, aki nem egyszerűen csak beszél és mozog, hanem teljes emberi valójában jelen van. És amit közvetít, az nem az író, a rendező, a közönség elvárt értelmezése, »mondanivalója«, hanem ennél sokkal több. Mi nézők nem egyszerűen jól szórakozunk, hanem a színész jelenlétével, a zenével, a fényekkel, a szöveggel a szemünk előtt valósul meg valami: a teremtés részesei lehetünk. Az emlékezetes Bánk bánban például ezért lehetett hiteles László Zsolt annak ellenére is, hogy akkor még a szövegmondása, dikciója nagyon is kifogásolható volt. Erőteljes színpadi jelenléte feledtette ezt a hiányosságot. (...)
Az új felállású Nemzeti óriási lehetőség számunkra, hogy megértsük: ami konzervatív, az nem maradi; amiben szeretet van, az nem csöpögős; ami optimista, az nem bugyuta; ami formabontó, az nem önmagáért és az alkotó dicsőségéért való.”