„Március 15 (…) nem lehet a mi ünnepünk. Emlékezni-visszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.” „E sorok szerzője (…) külön missziójaként határozza meg, hogy bizonyos, a tradícionalitás elveinek a megjelenítésétől nem idegen történelmi alakokat a maguk eredeti fényében próbálja bemutatni. Ilyen, például, I. Ferenc József császár és király, (…) Metternich herceg és kancellár, Alfred Fürst zu Windisch-Grätz tábornagy és főparancsnok, Haynau táborszernagy és főparancsnok, de ilyenek lesznek majd azok a császárhű-királyhű magyarok, akik egyáltalán nem kis számban harcoltak Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth lázadó, belháborút kirobbantó horda-hadai ellen…” – írta jó pár éve a hazai tradicionalisták doyenje az azóta már megszűnt labanc.org oldalon, de ezek gondolatok megtalálhatók a Pannon Front c. folyóirat 32 és 35 számaiban. Úgy tűnik, a misszió sikeres.
Kossuth és Petőfi megvetendő alakjai a magyar történelemnek, csakúgy, mint Rákóczi, Bethlen és Bocskai. A kuruc seregek közönséges rabló hordák voltak, és az összes szabadságharcunk nem volt egyéb a söpredék lázadásánál, amit joggal toroltak meg az osztrákok, de még Dobó István is megérdemelte a tömlöcöt, mert engedetlen volt Habsburg Ferdinánddal szemben. A reformer Széchenyi se pozitív figura, ahogyan Mátyás király sem. Kik az igazi hősök? A Habsburgok, azok politikusai és hadvezérei, elsőként is Haynau, aki kivégeztette az aradi tábornokokat.
Ilyen, és ehhez hasonló nézeteket vallanak a tradicionalisták, más néven „ultrajobboldaliak”, akik egyre
meghatározóbb tényezővé váltak a szélsőjobboldalon. Több folyóirattal rendelkeznek, kiadóik jelentős anyagi háttérről árulkodnak. Két fontos szerző: Horváth Róbert és Baranyi Tibor Imre a Magyar Szigeten is tartott előadást. Baranyi egy ideje Vona Gábor tanácsadója, és az Attila Király Szellemtudományi Akadémia előadója (László Andrással egyetemben), de maga Vona is publikált a tradicionalisták egyik folyóiratában, a Magyar Hüperionban. Ironikus módon még a magát kurucokról elnevező portálon is megjelennek írások ebben a szellemben. Lipusz Zsolt például
Dózsát és
Táncsicsot törli ki a magyar történelmi hősök közül a kuruc.info-n, ahol a Haynaut több írásban is dicsőítő Pannon Front-ot is reklámozzák. Az Evola-vírus a mainstrem jobboldalt is megtámadta, legalábbis erről tanúskodik, hogy Bogár László professzor nagyon hasonló nézeteket kezd az utóbbi időkben hangoztatni 1848-cal kapcsolatban (bár olyan messzire azért még nem megy el, mint a keményvonalasok), és a neve is ott virít a tradicionalista guruk mellett az Attila Akadémia honlapján.
A jelenség eddig a kutyát nem érdekelte, mígnem a Magyar Hajnal ki nem robbantott egy botrányt, hogy miféle magyarellenes nézetek is
terjednek a Jobbikon belül, sőt a Jobbik és a Hatvannégy Vármegye mozgalom voltaképp egy magyarellenes, kozmopolita elitet
nevel ki az Attila Szellemtudományi Intézetben. A kérdés kapcsán Pozsonyi Ádám
is megnyilvánult, és hagyományos nacionalista szemszögből intézett támadást a tradicionalizmus térhódítása ellen, ami „terjed, mint a pestis”.
A tradicionalisták előretörése egyrészt egy generációváltás kifejezője. Csurka kiiktatása és halála, ill. általában a plebejus, „népi-nemzeti” szélsőjobb hanyatlása, és a rendszerváltás utáni vadkapitalizmusban szocializálódott, óhatatlanul kozmopolitább, családi tradíciókkal, szülőről-gyermekre átadott világnézeti gyökerekkel nem rendelkező fiatalok tömeges megjelenése a szélsőjobboldalon erősen meggyengítette a hagyományos magyar nacionalizmust. Ők azok, akiknek nem sokat jelentenek a nemzeti ünnepek, a kokárda, vagy a történelemórák szokásos anyaga, és olyan újfajta radikális jobboldaliságot keresnek, ami sokkal inkább az egész magyar társadalommal, ezen belül is főleg az idősebb generációkkal való szembenállást (vö. a nyuggerezés általános jelensége) fejezi ki, mintsem a „magyarsághoz” tartozást. A gyökértelenség és a tagadás vákuuma törvényszerűen szippantotta be a tradicionalizmust.
„Halaszthatatlan feladat tehát a jobboldali politikai erők számára egy autentikus, vállalható magyar történelmi felfogás elsajátítása, amely semennyire nem közös az egykori SZDSZ kossuthozásával és az MSZP rég, legalább 1919 óta tartó petőfizésével” – írja Lipusz a kuruc.info-n. Úgy vélem, a kötelező eszdéeszezés (ill. kommunistázás, cionistázás és hasonlók) ellenére a tradicionalizmus térhódítása éppenhogy „eszdéeszes” (értsd: liberális és neokonzervatív) szempontból tekinthető pozitív, sőt örvendetes fejleménynek. Az „ultrajobboldaliak” ugyanis a maguk „újfajta hazafiságával” olyan sémákat és attitűdöket terjesztenek tudattalanul (?), ami a magyar nacionalizmust, és vele a szélsőjobboldalt éppen onnan gyengíti, ahonnan senki sem várná: legbelülről. Ezzel összefüggésben lehetőséget ad a kallódó fiatal jobberek értelmesebbjeinek kinőni a szélsőjobboldaliságot, és átevickélni egy globalista neokonzervatív jobboldaliság felé.
Miről is van szó? Először is, az „ultrajobboldaliság” élesen szemben áll a magyar nacionalizmus szinte minden hagyományával és radikálisan elveti annak valamennyi ikonját, s többségében azok ellenségeit teszi meg példaképként. Ezáltal viszont – újfajta hazafiság ide vagy oda – gyöngíti a berögzült nacionalista sémákat, s vele a nacionalista érzelemvilágot. Hogy miért? Mert a magyar nemzettudat a függetlenségi törekvések révén alakult ki. Szabadságharcaink, lázadásaink teremtettek nemzeti hagyományt, nemzeti mitológiát, történelmet, művészetet, népdalt, költészetet, zenét, mindent. Ezt felülírni – túl azon, hogy tipikusan posztmodern gesztus – magát a nemzeti hagyományt, végső soron a nemzetet írja felül, és helyette nincs és nem is lehet más, teljesen mindegy, hogy mi a szándék. (Mellesleg a szándék egy új kasztrendszer létrehozása, nem egy megújult nemzeté.)
Persze vannak ennek jó oldalai is, például a tradicionalizmus a rasszizmus tudattalan megkopását is előidézheti, mivel mitológiájuk szerint az árják a magasabbrendűek, márpedig a magyar nem árja, hanem turáni nép, a nyelvünk is szegényesebb, primitívebb az indeoeurópai nyelveknél, olyan nyelv (ezt a főgurujuk írta), ami ugyan szép, de képtelen komolyabb szellemi tartalmak kifejezésére. Bár ez elsőre valamiféle náci fantasy, de ha egy világképben nem a saját nemzet, hanem egy másik áll a hierarchia csúcsán, az egy olyan gondolkodásmódbeli mintát eredményez, ami a később, a „fantasy” kinövése után, magának a rasszista előítéleteknek a levetkőzését eredményezheti. Az árja fajok magasabbrendűségének eszméje a németeknél lehet veszélyes, de nálunk ez inkább a magyar kiválasztottságtudatot gyengíti. Ráadásul Európa leginkább árjái: a németek és a skandinávok társadalma ma a legliberálisabb társadalmak a világon. És ha már a rasszizmusnál tartunk, az ultrajobboldaliak ikonja: Haynau anyai ágon zsidó származású volt, ahogyan Vona Gábor is ultraortodox zsidókkal
kampányol a „cionizmus” ellen, tehát a kötelező antiszemitizmus sem általános érvényű.
Vélhetőleg Kossuth Lajost sem a sokat emlegetett szabadkőművessége miatt tartják az egyik legnegatívabb történelmi figurának. Hogyan is utálhatnák kizárólag emiatt, mikor Guénon, az egyik legnagyobb tradicionalista, akit az Attila Szellemtudományi Akadémián is tanítanak, szintén szabadkőműves volt? Miként Mária Terézia férje és fia, II József is az volt, miként a Habsburgok udvarában is számosan. (A bécsi páholy igen felkapott volt.) Kossuth-tal tehát csakis a magyar nacionalizmus, a birodalom elleni lázadás lehet a probléma, nemdebár?
A király iránti hűtlenség se a fő zsinórmérték, hiszen a tradicionalisták imádják Savoyai Jenőt, aki pedig elárulta XIV Lajost, a „legkeresztényibb királyt”, és Habsburg zsoldba állt, pedig Lajos nem sértett ottani törvényeket, szemben I Lipóttal, aki semmisnek tekintette az Aranybullát. (Továbbá Savoyai a magyarokat szimplán söpredéknek nevezte, és az udvarban a kiegyezés helyett a magyarokkal szembeni kemény kéz politikájának volt a híve. Ezen felül a jezsuitákat is utálta, vagyis egyáltalán nem volt korának konzervatív tradicionalistája.) Mi a baj akkor Rákóczival és másokkal? Csakis az lehet, hogy magyarok. Végül is érdekes fordulat, hogy a Jobbik „szellemi elitjét” épp ez az eszmerendszer kerítette hatalmába.
Egyesek a tradicionalizmus hatásának tudják be a Jobbik muszlim- és törökbarátságát is. A szélsőjobboldali „fedőideológia” ugyan az iszlám hagyománytisztelete, Nyugat-ellenessége és „anticionizmusa”, valamint a török-magyar rokonság, de itt is a hatásmechanizmust kell nézni. Egyrészt ez élesen szembemegy a nyugati szélsőjobboldallal, ami Izrael-barát és iszlám-ellenes, és inkább hasonul a baloldali és liberális felfogáshoz, ami muszlim-barát, Izrael- és Amerika-kritikus. A törökbarátság pedig passzol ahhoz a trendhez, melynek szellemében Szigetváron szobrot állítottak Szulejmánnak, vagyis a történelmi megbékéléshez és toleranciához. Ráadásul ezzel a magyar nacionalizmus másik nagy pillérének: a „Magyarország, mint Nyugat védőpajzsa” toposznak, s vele a törökverő hagyománynak is annyi, viszont mentális alapját képezheti egy toleráns és befogadó szellemiségnek.
Az ultrajobboldaliak régóta megvetik és kártékonynak tarják az ősmagyarkodókat, a sumer-magyar nyelvrokonság és hasonló nézetek
híveit. Az „ősmagyarkodók” jó része viszont nyitott a tradicionalisták felé, minden bizonnyal azok intellektualizmusa miatt. Így a tradicionalizmus terjedése háttérbe szoríthatja a zavaros áltudományos elméleteket a „magyar őstörténetről” és egyebekről, és modernizálja a szélsőjobboldalt.
A tradicionalisták világképe szinkretisztikus jellegű, benne a keresztény és judaista misztika mellett gnosztikus tanok, buddhista, hindu és egyéb vallások doktrínái elegyednek egymással. Ami egyrészt egy globalista látásmód alapját képezheti, másrészt a jelenlegi keresztény kurzussal szembeni passzív ellenállás bázisává lehet a jobboldalon. Nem véletlen, hogy Gál Péter atya New Age – keresztény szemmel c. könyvében a tradicionalistákat besorolja New Age alá, és ily módon neopogány, keresztényellenes jelenségként értékeli.
Az antinacionalizmus és a Habsburg birodalom kultusza erodálhatja a trianonozást. A mai szlovák történészek és történelemoktatók nagyjából ugyanazt mondják, mint a tradicionalisták: románok, szlovákok, horvátok, szerbek, stb. a latin államnyelvű, sokszínű apostoli királyság ugyanolyan alattvalói voltak, mint a magyarok. Horváth Róbert (aki szintén írt Haynaut dicsérő cikket a Pannon Frontba, ma pedig a Magyar Hüperión főszerkesztője, ahol Vona mellett Bogár professzor is publikál, és amely folyóiratot a Jobbik eléggé
a magáénak tekint), még 2001-ben A tollas gárda címmel válogatást adatott ki román nacionalisták írásaiból, egy megértő módban írt előszóval, ahol a román szélsőjobbnak részben igazat ad a magyarokkal szemben. Igaz ugyan, hogy olyan szerzőkről van szó, akik a magyarokat se kedvelték, és talán ki is akarták őket irtani, de ha távlataiban nézzük, ilyen gesztust még a legliberálisabb értelmiségiek sem tesznek.
Manapság a liberális oldalon is erősödik az a nézet, miszerint a Habsburgok az európaiságot, a progressziót, a Nyugatot, a modernizációt, a civilizációt képviselték a mucsai szittya barbársággal szemben. Emellett toleránsak és befogadók is voltak, ld. a különféle nemzetiségek betelepítése, vagy akár a zsidók tömeges bevándorlása. A századelő szociáldemokratái és polgári radikálisai közül többen kacsintgattak Bécs felé, mivel a magyar dzsentrivel, ill. a népnyúzó vármegyével szemben a birodalomban látták törekvéseik támaszát. (A Szociáldemokrata Párt ebben a szellemben maradt távol tüntetően a Kossuth-ünnepségektől, s egyes polgári radikálisok a kiegyezést éppúgy kártékonynak tartották, mint a mai ultrajobboldaiak, mivel az teret adott a magyar nacionalizmusnak.) Nos, e hagyomány feléledése tapasztalható a liberális-neokonzervatív oldalon is, gondoljunk csak Habsburg György sztárolására a Bokros Lajos-féle MDF részéről, vagy a Gerő András vezette Habsburg Intézetre. Komoróczy Géza, a liberális értelmiség Konrád Györgyhöz vagy Heller Ágneshez hasonló tekintélye is úgy
nyilatkozott, miután minden rosszat elmondott Rákócziról és a kurucokról, hogy „ha egyszer megírják az Európai Unió által jóváhagyott közös európai történelmet, akkor minden bizonnyal szégyenpadra kerülünk forradalmaink és szabadságharcaink miatt”.
Fábri Péter írja Komoróczyhoz
csatlakozva: „…az 1711-es szatmári béke nem árulás volt, hanem valódi béketeremtés (…) És e békekötés után eljött Magyarország egyik leghosszabb békekorszaka. Hamarosan trónra került a Mátyás óta legnagyobb magyar uralkodó, Mária Terézia, aki, hogy csak néhány eredményét idézzem, bevezette az általános (magyar nyelvű) népoktatást, az első általános védőoltást, megteremtette az első nyugdíjrendszert (az államhivatalnokok számára), szorgalmas német iparosokat telepített a semmiből felépített új magyar városokba. (…) Aki ma Magyarországon a polgári értékek: a szabadság, a demokrácia, a nyílt társadalom híve, azt előbb-utóbb úgyis lelabancozzák”.
És még valami: a Habsburg uralom idején nem volt olyan, hogy a „magyar föld védelme”. Az uralkodók előszeretettel adták idegeneknek a birtokokat (lévén így biztosították be magukat a magyarok ellen), akár koncepciós perek árán is. Így lett többek között a Habsburg-hű Bocskaiból is rebellis, mivel az ő birtokaira is fájt a foga Bécsnek. A török kiűzése után pedig tömegesen talált új gazdára a „magyar föld”, többségében idegen származású új birtokosok személyében, akikből még a 19 századra se váltak magyarok, viszont korszerű gazdaságot csináltak. A szándékos betelepítésekről meg már ne is szóljunk, aminek kimondott célja volt a barbár magyarok pacifikálása. Kell ennél modernebb és európaibb társadalompolitika? Legtisztábban talán I Lipót leghívebb embere, Caraffa fogalmazott, miután Debrecenben, Eperjesen és Brassóban kiirtotta a maradi polgárságot, és megszerezte a vagyonukat, majd birtokot kapott Verőce vármegyében: „Ha tudnám, hogy ereim között akadna olyan, amely jóindulatot, vagy akár csak kíméletességet érezne a magyarok iránt, kimetszeném, és tűzre vetném”. Ő is tudományos képzett tiszt volt, aki nyugatosító reformtervekkel állt elő, csakúgy, mint Kollonich Lipót kardinális, aki ugyan mondott valami olyasfélét, hogy Magyarországot rabbá meg szegénnyé teszi, viszont nagyszabású modernizációs elképzelései voltak, főként a közigazgatás területén, amihez a pénzt a bennszülöttektől próbálta beszedni. Ez viszont akkora összeg volt, főleg egy lerombolt és kifosztott országban, hogy a mucsai szittyák Rákóczi vezetésével megint fellázadtak.
Mindezek a nagyszerű reformerek tehát az ultrajobboldaliak és a nyugatos liberálisok példaképei, kezdve talán Caraffával, zárva a sort Haynauval, aki érdemeiért szintén birtokot kapott nálunk. Ezek után viszont nem értem, miért féljünk a magyar nacionalizmustól, amikor a kiegyezés óta egyetlen rendszerben nem írtak és mondtak – és főleg nem tömegével – olyasmiket se a magyarokról, se a magyar történelemről, amit manapság jobbról is és balról is olvashatunk, és nem is akárhol és akárkiktől?
A tradicionalisták hangsúlyozzák, hogy a nacionalizmus baloldali eszme, és a közös néphez tartozás az alacsonyabb kasztokkal való elegyedéshez vezet. Az igazi jobboldali nemzetekfeletti és elitista. „A Habsburg- és Habsburg Lothringen-dinasztia tagjai nem voltak sem magyarok, sem osztrákok, sem németek, sem más nemzethez tartozóak, és persze, keveredettek sem, hanem nemzetfelettiek voltak (…) Az Árpád-ház, a Turul dinasztia sem volt magyar, hanem a tagjai Árpád-háziak, Turul-ok voltak. (…) A népi-nemzeti királyság egy antitradicionális delírium. (…) A király nem tartozik a néphez, a nemzethez, függetlenül attól, hogy egy vagy több nép és nemzet felett uralkodik. (…) Ez végtelenül több és végtelenül magasabbról eredő, mélyebbre ható összefüggést jelent, mint a vér szerinti néphez-nemzethez való tartozás. Egy vér szerinti népi-nemzeti király - esetleges volta miatt - eleve nem is lehet igazi király. Lehet egy kiemelkedő hadvezér vagy politikai vezető, aki királyi jogokat gyakorol, de ez még a legpozitívabb esetben sem sokkal több a bitorlásnál” - állítja László András.
Az ultrajobboldaliak transznacionalista elitizmusa ha tartalmát tekintve nem is azonos, mintázatát tekintve mindenképp kompatibilis mindenfajta transznacionalista elitizmussal, legyen szó akár a multicégek nagytőkés elitjének transznacionalista elitizmusával. Maga a birodalmiság globális látásmódja a fontos, legyen az adott birodalom bármi.
A tradicionalizmus tehát sokkal inkább átjárási lehetőség a szélsőjobboldalból a liberális-neokon szférába azok számára, akik kellő értelem és karrierlehetőség birtokában idővel elhagyják a „jobboldali radikalizmust”. Középkor-nosztalgia? Királyság? Szakrális birodalom? Ugyan. A fantasy és a szerepjáték híveiből se lettek középkori lovagok, barbár harcosok vagy kelta varázslók. Sokan kinövik majd a tradicionalista fantasyt és válnak a kapitalizmus neoliberális-neokonzervatív építőivé, ugyanis az ultrajobboldaliság megteremtette ennek mentális alapját: távolságtartást a nacionalizmustól és a keresztény kurzustól. Ahogyan a plebejus szélsőjobboldaliság összeér a szélsőbaloldalisággal, sőt egymásba válthatnak át, úgy a tradicionalizmus ultrajobboldalisága is összeér látszólagos ellentétével, a globalista felfogással, és ugyanolyan könnyen válthat át egyik a másikba.
Egyébként maga Julius Evola is dadaista költőként kezdte, a dadaizmust meg aztán mindennek lehet nevezni, csak nem jobboldalinak és konzervatívnak. És erről a korszakáról Evola még öregkorában is
nosztalgiázva mesélt.
