„Mire az Első Mádi Borháznál elbúcsúztam Mádtól és az országúton elsüvítő autók elől befordultam inkább a dűlőútra, már csörgött is a telefonom. Barta Károly hívott, hogy én voltam-e… Én voltam, mondtam: sétálok egyet a határban. De ha tudok, menjek át délután, megmutatná a borokat, mielőtt a Mádi Kör értekezletére elrohanna.
Jól esett az invitálás, mert Barta úrral nem indult felhőtlenül a viszonyom. Írtam tavaly egy eseményről, melynek a sajtótájékoztatóján egy nagy értékű borral jelentek meg, amit én nem találtam szépnek, és azóta abban maradtunk többször, hogy ha Mádon járok, látogassam meg. Nem volt ez súlyos sérelem, és szerencsére boros körökben le lehet zárni úriemberek módjára minden vitát. Mindennek már vagy egy éve (az idei sajtótájékoztatóra ugyan már nem kaptam a szervezőktől meghívást), de a személyes látogatás végre megvalósult és ez nekem is sokkal fontosabb.
Túlzás nélkül Mád egyik legvakmerőbb hősének is tekinthetjük Barta Károlyt, aki nem csak hogy újra meghódította a Király-dűlő legjobb (gyomirtómentes) felső parcelláit, hanem egy olyan egyedülálló építészeti kincset, mint a Rákóczi-Aspremont Kúria is gondozásba vett. Így lett a hajdan romos épület a nagybecsű termőhely borainak méltó otthona (a bényei Homonna Attila prezentálásában). Mindig úgy beszél az egészről, mintha semmiség lett volna a meredek teraszokat rendbe tenni, újratelepíteni és azóta is magas színvonalon művelni, és aztán még a kúriát is ízlésesen kicsinosítani (az emeleti helyiségek még hátravannak, de a történelmi kincset jelentő kúria rendbehozatala így is óriási dolog). Úgyhogy van valami heroikus az elmúlt hosszú évek munkáiban a Barta Pince részéről. Ez az attitűd kicsit kiveszőben van napjaink földbirtokosaiból és inkább évszázadokkal ezelőtti, mára szinte irracionálisnak tűnő, mégis sokkal magasabb szintű értékek felé mutat. Megnyugtató néha látni, hogy nem csak a régmúlt korokban tudott az értékmegőrzés előrébb való lenni a pénznél.”