*
Braun Róbert: Pauler Gyula Duna-parti emlékműve (Budapest) és mások a világban, amelyek szintén nem hazudnak
Braun Róbert korábban történetfilozófiával, ma marketinggel és identitással foglalkozó szakember, egyetemi oktató, politikus. Hayden White fordítója, az 1995-ös Holocaust, elbeszélés, történelem szerzője.
A múltunkról a jövőnkért nem szabad hazudni. Nem hazudik Pauer Gyula cipőket ábrázoló emlékműve a Duna parton, nem hazudik Peter Eiseman emlékműve Berlinben, ahogyan a közös múltról és jövőről, a genocídium feldolgozhatatlanságáról beszél a ruandai Kigaliban az emlékmű, mely egy tömegsírra épül, vagy az örmény genocídium múzeuma Jerevánban, ami egy domb mélyébe, a föld alá vezet, Majdanek emlékműve, ahol semmi nincs, csak a dombon a metsző szél, Belgrádban a hadügyminisztérium szétbombázottan hagyott épülete a város közepén – ezek egyike sem próbálja újrateremteni a múltat, nem akar mást mutatni, csak a szenvedést, a szomorúságot, azt, ami közös, úgy hogy közben nem mosódik össze áldozat és elkövető.
*
Csorba László: Veres Kálmán Széchenyi-Kossuth emlékműve (Dunaújváros)
Csorba László 2010 óta a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Korábban a Római Magyar Akadémiának volt igazgatója és az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese. Fő kutatási területe a 19. századi művelődés- és egyházpolitika, valamint a magyar-olasz kapcsolatok története. Írt életrajzot Széchenyiről, Garibaldiról és Teleki Lászlóról.
Én szellemiségében szimpatikusnak és a „nemzetnevelés” szempontjából hasznosnak látom Veres Kálmán dunaújvárosi Széchenyi-Kossuth emlékművét (1998).
A hagyományos nemzettudatban kettőjük ellentéte jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint amekkora az valójában volt. Sőt, egy időben manipulatív módon fokozták is ezt az ellentétet, mert úgy vélték, ideológiailag hasznos a „kádárista” Széchenyi kijátszása az „ötvenhatos” Kossuth ellen. Mára azonban az egykori valós ellentétek túlélezése felesleges és túlhaladott. Napjainkra lassan teret nyer a felismerés, hogy bár ellenfelek voltak, de ugyanazon az oldalon – a reformtábor soraiban a nemzeti polgárosodásért és a liberális szabadságjogok biztosításáért – küzdöttek és az erőfeszítések tetőpontján személyes ellentéteiket félretéve, a Batthyány-kormányban vállvetve harcoltak a márciusi forradalmi vívmányok érvényesítéséért. Ennek – az ellentéteknél erősebb, azokat nem feledő, de meghaladó – közösségnek a találó kifejezése Veres Kálmán alkotása. „A harcot, amelyet őseink vívtak / Békévé oldja az emlékezés...”
*
Deák István: A vietnami veteránok emlékműve (Washington)
Deák István 1964 óta tanít a New York-i Columbia Egyetemen, 1990 óta az MTA külső tagja. Kutatási területe a 19-20. századi európai történelem, magyarul legutóbb Hitler Európája címmel jelent meg tanulmánykötete 2003-ban.
A washingtoni Capitolium közelében, közvetlenül az úgynevezett Mall mellett, amelynek óriási füves területén a főváros legfontosabb múzeumai is találhatók, félig a földbe süllyesztve áll a Vietnami Veteránok Emlékműve. Nincs ennél megrázóbb háborús emlékmű, pedig egyszerűbbet nehéz elképzelni. A fő részt alkotó hosszú fal olyan kelet-indiai eredetű kőből készült, amely gyönyörűen tükröződik a szomszédos vízmedencében. A fal fekete, és rajta, minden díszítés nélkül, egyforma méretekben belevésve olvasható annak az ötvennyolcezernyi amerikai katonának a neve, akik meghaltak a vietnami háborúban. Nem úgy, mint sok más háborús emlékművön, ezeken a listákon nincs senkinek sem feltüntetve a rangja, beosztása, fegyverneme, még betűrendben sincsenek, hanem időrendben vannak felsorolva, úgy ahogy meghaltak a hosszú háborúban, 1958 és 1975 között. Köztük ezernél több olyan katona neve, akik eltűntek a háborúban.
A fő emlékművet kiegészíti egy valamivel később odatelepített három katona realisztikus szobra; láthatólag gyalogosok, halálfáradtak, az egyik fehér ember, a másik amerikai fekete és a harmadik úgynevezett latino, vagyis spanyol anyanyelvű amerikai polgár. E három alak is hangsúlyozza, hogy a a katonák valójában civilek, akiket besoroztak egy népszerűtlen hadjáratba, de mégis megtették a kötelességüket, nem úgy mint sok kiváltságos fiatalember: a jobb módúak, a tanultabbak, akik nagyrészt kivonták magukat a háborús szolgálat alól. Jellemző például, és ezt azóta is sokan emlegetik, hogy a szájhős fő-patrióta, George W. Bush, későbbi elnök, kivonta magát a vietnami szolgálat alól. Akik harcoltak s meghaltak azok nagyrészt az alsóbb néposztályokból verbuválódtak.
A fő vietnami emlékművet kizárólag magánadakozásból építették, habár a területet magát az Amerikai Kongresszus bocsátotta az építők rendelkezésére. A művészi zsűri a sok száz pályázat közül egy amerikai-kínai lány, Maya Lin pályázatát választotta, mely választás természetesen sok panaszra és tiltakozásra adott okot, de azóta fenomenális sikernek bizonyult. A Vietnami Veteránok Emlékművét évente hárommillióan látogatják, amerikaiak és külföldiek egyaránt, akik közül sokan nem csak futólag tekintik meg az emlékművet, hanem órákat töltenek a nevek olvasásával. Mások virágot, egyéni emléktárgyakat helyeznek a listák alá, gyermeklátogatók babát, saját rajzaikat teszik oda vagy kezükkel végigsimítják a meghaltak neveit. Nem kétséges, hogy ez egy vesztett háború emlékműve, minden pompázattól és frázistól mentes és ahelyett, hogy dicsőítene „a szent hazáért életüket áldozó örök hősöket”, emléket állít az áldozatoknak. A vietnami veteránokat annak idején sokan gúnyolták, támadták vagy azért, mert elvesztették a háborút vagy mert háborús bűnösöknek tekintették őket, és mert milliárdokba kerültek az adófizetőknek. Azóta azonban, részben az emlékmű hatására, ez az igazságtalan kép megváltozott: ma szeretettel és szomorúsággal emlékeznek azokra, akik megtették a kötelességüket.
*
Farkas Attila Márton: Az 1944-ben elesett magyar katonák sírköve (Isaszeg)
Farkas Attila Márton végzettsége szerint egyiptológus-kulturális antropológus, disszertációját az ókori Egyiptom szimbolikus gondolkodásáról írta. Jelenleg a Tan Kapuja Buddhista Főiskola oktatója, de celebrál Puzsér Róberttel közös szeánszokat, az egyikről itt olvashat tudósítást a Mandineren. 2006-os, a honi politikai közbeszéd természetrajzát elemző művét, az Arroborit kötelezővé kéne tenni minden választópolgárnak.
Az isaszegi temetőben áll egy sírkő, ami a szovjetek és az általuk előre hajtott román csapatok ellen harcoló magyar katonáknak állít emléket, akik '44 végén tartották a falut pár hétig. Ez az első ilyen az országban, a többi csak '89 után nőtt ki a földből, amikor már szabadott, sőt elvárt lett. A síremléket egy helybéli 19 éves srác állíttatta a haverjaival '84 nyarán, „hazánk felszabadításának 40-ik évfordulójára”, szembemenve az akkori nemzeti együttműködés rendszerével. A plébános adott egy helyet a temető centrumában meg egy régi márványoszlopot, amit a helybéli sírköves ingyen lecsiszolt és belevéste a kívánt szöveget, ami egy Kassák idézettel kezdődött: „»Győzni szerettek volna, és elhulltak szegények«. Az 1944-ben elesett magyar katonák emlékére”. Majd a plébános egy kis ünnepség keretében a káplánnal közösen felszentelte a sírt. Minthogy a srác, aki gyakornokként dolgozott a tanácsházán, az egészet úgy szervezte, mintha a hivatalos megemlékezések részéről volna szó, lett egy kis botrány: a rendőrség kiment a sírhoz, lefotózták, bőrkabátos béemesek kérdezősködtek a sírállítók személyazonossága felől a papnál és a könyvtárban (ott volt ui. egy kis „ellenzéki kör”), a srácot később megfigyelte katonaságnál a III/4, civilben meg a III/3. Végül is ennyivel megúszta. (Ma valószínűleg szarabbul járna, ha mondjuk munkásmozgalmi emlékművet állítana.) Pedig akkoriban se közel, se távol nem volt tizedannyi nagy magyar se. A feliratok miatt is adódott egy kis bruszt a hatóságokkal. Maradhat a sírkő szép csendben – mondták -, ha a fasiszta Kassák idézetet lefedik egy másikkal. Így a srác egy kis márványtáblára rávésetett egy Shelley idézetet: „Nem bosszul más, csak a vétkes”, és rácsavaroztatta a Kassákra. Ez még jobban kiverte a biztosítékot, így maradt az eredeti felirat, a kis márványlapot meg lekerült a sír elé, hogy azért kárba ne vesszen a meló.
A síremlékállítók ideológiája az antigonéi parancs volt: a holtakat el kell temetni. No persze meg beinteni a komcsiknak. Ez utóbbi miatt azóta vezekel. Mert időközben rájött, hogy ami ebben az országban megy legalább száz éve emlékművekkel meg újratemetésekkel, az nem a holtak eltemetése, hanem épp ellenkezőleg: a halottak megidézése és felhasználása hatalmi célokra. Ezt régen úgy nevezték, hogy nekromancia, és a fekete mágián belül is a legördögibb eljárásként volt számon tartva. A nekromanciának meg is lett az eredménye: Magyarországon már régóta nem lehet racionális vitát folytatni gazdaságról, kül- és belpolitikáról, tudományról, sportról, művészetről, környezetvédelemről, semmiről, mert mindent átjár a történelmi hullabűz. Tanácsköztársaság, Horthy rendszer, Don-kanyar, kitörés, Auschwitz, 56. Címerek, zászlók, emlékművek, szobrok, és mindenféle szimbólumok visznek utcára tömegeket pro és kontra, és nem a korrupció. Történelmi traumákra építenek mindkét oldalon. Itt nincs közélet, csak a halottak megidézése és erejük felhasználása az élők kárára, a politikai nekromanták javára. Akik ezért a pokol tüzében égjenek örökké.
*
Földes György: Varga Imre Tanácsköztársaság-emlékműve (Budapest)
Földes György a Politikatörténeti Intézet igazgatója, az MTA doktora. Elsődlegesen a Kádár-korszakot kutatja. A Kádár-korszak magyar nemzeti kérdését feltáró nagy munkája, a Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989 2007-ben jelent meg.
Megértéssel vagyok minden olyan történelmi emlékművel szemben, amely nem hamisít tényt, nem sért senkit, amely összebékíti az embereket, a nemzeteket a múltjukkal, saját történetükkel, történelmükkel. Külön tudom méltányolni azokat a szobrászokat, akik önállóan, a kor divatjainak nem hódolva tesznek kísérletet egy-egy személy vagy esemény művészi értelmezésére. Egyik kedvenc köztéri szobrom Varga Imre tanácsköztársasági emlékműve. Ez a Vérmező sarkán állt. 133 nap története egy szoborban, ahogy az idő magával ragadja, sodorja az embereket. Gyanakvó utcai emberből, polgárból, munkásból vörös katonává válva rohannak ki térből és időből. Semmi mozdulatlanság – csak a sebesség, az akkori lét dinamikája egyetlen egy szoborban. Az is kap, aki felejtené az akkori történéséket és az is, aki sok, akkor megvalósítani próbált eszmét ma is magáénak vall.
*
Gergely András: Voortrekker Monument (Pretoria)
Gergely András korábban az ELTE, jelenleg a Károly Gáspár Református Egyetem professzora, az MTA doktora. A 19. század magyar eszme- és politikatörténetével történetével foglalkozik, szerkesztette a Magyarország története, 1790-1918 egyetemi tankönyvet és több könyvet is írt Széchenyiről.
A legnagyobb hatást a dél-afrikai Pretoriában található Voortrekker Monument, vagyis a Pionírok Emlékműve gyakorolta rám. Az amerikai vadnyugat meghódításához hasonló folyamatra emlékeztet, amikor is a „Nagy Vándorlás” során, az 1830-as években a búr (másszóval afrikánsz) farmerek elhagyták a déli, már civilizált Fokföld tartományt, s északnyugati irányba vándorolva több év alatt eljutottak a mai Pretoria vidékére. A Véres Folyónál (Blood River) 1838. december 16-án nagy győzelmet arattak a zuluk felett. Az alapítók érdemei mellett e győzelemnek állít emléket a dombtetőre helyezett, monumentális gránit emlékmű. „Afrikai” jellegét az alkalmazott egyiptomi stílus hivatott kifejezni. A 40x40 méteres, 40 m magas építmény belül szűrt megvilágításban további emlékeket tartalmaz: a falat körülveszi a világ legnagyobb márványfríze, amely a vándorló búrok történetét, vallásos-nemzeti mitológiáját jeleníti meg. A belső tér centrumában egy hatalmas (szarkofágszerű) csiszolt kődarab áll, rajta afrikánsz felirattal: Tiéd vagyunk, Dél-Afrika. A kupolában egy kicsiny nyílás van elhelyezve, amelyen keresztül minden év december 16-án délben a ragyogó nyári nap fény-nyalábja e kőre esik. 1934-1949 között építették.
*
Gerő András: Milleniumi emlékmű (Budapest)
Gerő András az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének vezetője, a CEU professzora, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója. Írt népszerű Ferenc József-életrajzot, könyvek sorában vizsgálta a magyar polgárosodás 19-20. századi előrehaladását és megakasztását, Egy polgár naplója címmel publikált 1998 és 2002 között közéleti naplót, Képzelt történelem című 2005-ös nagyobb munkája kötelező a szimbolikus politika iránt érdeklődőknek. Legutóbbi kötete a tavaly megjelent Nemzeti történelemkönyv.
Sok helyen jártam, sok emlékművet láttam. Volt olyan, ami tetszett, volt, ami nem. Kedvencem nincs, de van olyan, amit nagyon szeretek, mert – hitem szerint – összebarátkoztunk. A Millenniumi Emlékműről van szó. A barátkozás a ’80-as évek utolsó harmadában kezdődött, amikor felkérést kaptam, hogy írjak egy angolul és németül megjelenő könyvet a Hősök teréről. A Hősök tere pedig elképzelhetetlen az emlékmű nélkül.
A barátkozás folytatódott, hiszen amikor egyre több figyelmet szenteltem a szimbolikus politikának – és az identitáspolitikának –, újból találkoztunk. Örömmel láttam, hogy az emlékműből – pontosabban sziluettjéből – a magyar nemzeti kultúra logója lett, ami arról szól, hogy ez az emlékmű képessé vált önmagán jóval túlmutató jelentőségre is szert tenni. Persze tudom, hogy művészettörténeti értelemben nagyon is korhoz kötött; tudom, hogy története során voltak aktuális identitáspolitikai indíttatásból előálló cserék; tudom, hogy időről-időre átértelmezték. De érdekes módon mindez nem ártott az emlékműnek. Ahogy telt-múlt az idő egyre harmonikusabban illeszkedett be a város szövetébe, olyannyira, hogyha – Isten ne adja – elbontanák, akkor elképzelni sem tudnánk nélküle a magyar Champs Élysées-t.
*
A magyar történészek kedvenc emlékműveit bemutató összeállításunkat folytatjuk.