Semmilyen kapcsolódási pontom nem lehet a Mazsihisszel

Sok felé laktam ebben a városban, amikor például Mészölyék kis lakását béreltem a Guyon közben, sokat voltam a Városmajor utcában náluk, így nem csak olvasva, de élőszóban is erős benyomásokat kaptam a csodálatos Alainetől az orosz katonákról. Amikor Sulyok Miklósnál laktam borosjenőn, mindennap elautóztam a szovjet laktanya mellett, napi élmény volt, hogy itt vannak a megszállók. 

De mindez később volt, mint amikor a családunknak az a része, aki Budapesten élt, éppen felszabadult az oroszok jóvoltából 69 éve.

Ha nem szabadult volna fel Budapest, én ezt itt nem írnám.

Anankó, a nagymamám a 14 hónapos apámmal a Batthyány utca 23-ban, a leginkább lőtt részen, feljött az óvóhelyről, a sárgásbőrű papával az utcára négy hónap után először aznap.

Apám apját addigra már megölték, itt, Budapesten.

Anyai nagyapám, aki megszökött az ukrajnai munkaszolgálatból, '45 elején pedig a JOINT magyarországi megbizottja volt, innen Budapestről indult a Joint viharvert jeepjén soknyelvű, sok pecsétes papírokkal túlélőket kutatni, hazahozni, akiket lehetett. Auschwitzot túlélt nagymamámmal a kassai rendezőpályaudvaron találkoztak össze. A nagyobb családból sokaknak már nem volt módja felszabadulni: megölték őket Szabadkán, Auschwitzban, Budapesten.

Bármennyit olvastam, hallottam róla, nem hiszem, hogy képes lennék elképzelni az ostromot.

Kamaszkorom legfontosabb olvasmányainak egyike Szép Ernő Emberszag remeke. Amikor Sámuel pár hónapos volt és sokat köröztem vele a Szent István parkban, néztem a házakat, s gondolkodtam, hogy én a puhány békében felnővő kibírtam volna-e ezt. Vajda Mihály mesélte, hogy a Tátra utca 9.-ben, a csillagos házban, ahol ő élt, s egyszer, amikor kinyitotta a keramitos udvaron a vízcsap csonkját, majdnem elvitte egy becsapodó gránát, egyik percről a másikra lett felnőtt.

Gyerekként olvastam Hárs László Majd a gyerekek című könyvét, az ostrom alatt játszódik egy pesti bérházban. Az egész könyvből voltaképp egy jelenetre emlékszem: a ház előtt lelőnek egy lovat és a nagymama kiszalad, hogy kihasítson belőle egy darabot - végre húst eszünk ujjonganak a gyerekek.

Egy nagymama, aki döglött lovat nyiszatol a havas utcán,nekem ez nagyon erős kép volt, milyen is lehetett akkor és ott - vagyis itt: Budapesten.

A minap a Bundestagban 95 éves leningrádi túlélő elmesélte, hogy az ostrom alatt, amikor egy anya egyik gyermeke meghalt, nem temette el, hanem mindennap levágott belőle egy darabot, a gyermeke húsával etette életben maradt gyerekét. 

Az elképzelhetetlent valahogy elképzelhetőve kell tenni -"Jizkor" - ez a legfontosabb.

"...én te rólad nem feledkezem. Ímé, az én markaimba véstelek be téged" - áll az írásban, amit hitetlenül is gyönyőrűnek érzek, s saját markaimban próbálom a családi emlékezetet tartani, onnan átadni majd gyerekeknek,s így tovább.

Tudom én, hogy itt a Facebook falamon, barátaim között, nem sokan osztják azt az állításomat, hogy a Sorsok Háza nagyszerű hely lehet, ha elképzelhetővé teszi az elképzelhetetlent a gyerekeknek. Remélem, ha meglesz, s ha megnézik, oldódik majd a sok látatlanba leírt negatív előfeltevés. Én mindenestre várom, hogy elvigyem oda a gyerekeket.

Hanem elborzadva olvastam, hogy a Mazsihisz magyar-zsidó együttélést bemutató házat csinálna inkább. Ez milyen ház lenne, ahol a bal kezem és a jobb kezem együttélését mutatjuk be?

Mire gondolnak? Olvasták Szép Ernőt (Tudjátok: “Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! És valaki rám néz, és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznék valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartanom ezt a vádat vagy ráfogást vagy elnézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell néznem, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint a katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon, mondjuk, egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell valaki zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember.”)

Oké, bonyolultabb, én például zsidó vagyok, magyar zsidó, és ez nagyszerű, így ahogy van, de nem vagyok egy nemzetiség. Van a vicc, hogy a skizofréniában az a jó, hogy sose vagy egyedül, efféle mód bemutatni? Hatvany Lajos Urak és emberek regénye elég jól bemutatja persze, amikor még együttélés volt, ( a zsidóimmal és a kutyámmal mindig németül beszélek mondja egy herceg), de az egy másik korszak. Szabadkai dédnagyapám (agyonverték, amikor munkaszolgálatba vitték) Attilának, Lehelnek, Zitának, Gellértnek (őt megölték a Szabadkára bevonuló magyar csendőrök) nevezte el gyerekeit, büszke magyarzsidó volt.

Ez az együttélés elképzelés nagyon hasonlít, ahhoz a sok évvel ezelőtti hagymázos, de hamvába holt ötlethez,hogy faragjunk belőlem magyar zsidóból nemzetiséget. Számomra újra csak arra mutat rá, hogy bár bizonyára sokaknak fontos a Mazsihisz, vagy érzik magukénak, vagy éreznének magukénak egy jobb Mazsihiszt, nekem semmilyen kapcsolódási pontom nem lehet vele. Van egy csomó jó zsidó dolog, amivel igen, Sámuel iskolája a Lauder, a Maceszhuszár,itt a Holokauszt és az én családom csoport, etc.,de a Mazsihisz semmiképp se.