„Tudom, hogy – mivel messze állunk és rendszerint nagyokat mondunk – a legtöbbetek számára úgy tűnik, mi felette állunk minden kételkedésnek. Mostanában beszélgettem egy rendtárssal – igazán mély lelki ember –, aki egyszerre csak ezt mondta: „Tudod, nekem vannak bajaim a hittel…” Figyelemmel hallgattam. Saját emlékeim tolultak fel: amikor nehéz helyzetekben olyan sokat próbált, bölcs lelkivezetőkre sikerült találnom, akik nemigen estek kétségbe egy ilyenfajta vallomástól. Minden megrendültség nélkül megértően bólogattak; mintha csak azt mondtam volna, »ma éppen esik az eső«, vagy »bal lábbal keltem«, szóval, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga… Szóval én, ha valaki ilyesmiről beszél, igazából örülök neki: végre reális életkérdésekhez jutottunk! Mert az ilyesmi annak a jele, hogy az illető él: a hite is érik, változik. A változások pedig nemegyszer válságok, olykor súlyos krízisek útján valósulnak meg… (…)
Amit sugallni szeretnék, mindössze ennyi: ne féljetek a saját kérdéseitektől! Ugyanaz az Isten, aki a fizika körvényeit teremtette, a bibliát is sugalmazta egyúttal. És ő adta a józan eszünket is, hogy szembenézzünk a kérdéseinkkel. Nem azt mondom, hogy mindenre racionális válasz van: ilyet a művészet, a történelem vagy a filozófia tanulmányozásakor is hiába keresnénk! Csak arról van szó, hogy a hit nem abszurditás. Fides és ratio nincs ellentmondásban – ezt bízvást feltételezhetjük! Ha még szakadékot érzel a természettudományos világképed és a hited között, akkor gyanakodhatsz rá: valamelyiket a kettő közül még nem értetted meg eléggé.
És persze talán a természettudományos világképünk korlátait is érdemes itt hangsúlyozni, mert az is ide tartozik. Nemrég mesélte egy rendtársam – villamosmérnökként lépett be és szentelődött pappá (de ezzel nem árultam el túl sokat, mert ilyen éppen több is van a magyar jezsuita provinciában), hogy egyszer megkérte egy ismerős család, hogy segítsen rajtuk. Mi a probléma? – érdeklődött. A négy éves kislányukról van szó: súlyos légzési nehézségekkel küzd. Időről-időre asztmás rohamok törnek rá, ilyenkor lélekszakadva kórházba viszik, az egész család traumatizálva van, nincs egy perc nyugalmuk sem. Egy szó, mint száz: adja fel neki a betegek kenetét! Mit lehet egy ilyen kérésre válaszolni? A rendtársam is hímezett-hámozott, hogy hát ugye ő nem csodadoktor, nem varázsló; de hát ilyesmit egy papi ember ugye nem tagadhat meg, ráállt hát az alkura… Amikor megérkezett a családhoz – igazán vallásos házaspár –, leültek énekelni és imádkozni a nappali szobában. A kislány meg közben teljesen fel volt spannolva: össze-vissza rohangált a szobában, mint egy kis atomhangya/mérgezett egérke… :) Egyszerre csak odabújt a »papbácsihoz«, és halkan a fülébe súgta: »És igaz, hogy most Jézus itt van, és meg fog gyógyítani?« Hát, erre sem volt éppen könnyű éppen válaszolni, de ez már csak egy ilyen nap… A kollégám csak visszasúgta nagy halkan: »Hát, hogy itt van, az biztos…« Aztán a kislány is lenyugodott kissé – csak nem lehet egész nap az asztal körül nyargalászni –, egy alkalmas pillanatban hát csak sikerült elkapni: meg is kenték, ott ahol »kell« (ahol érték)… A házaspár egy fél év múlva jelentkezett újra, telefonon, ahogy szoktak: »Te, csak akartuk, hogy tudd: még nem tértek vissza a rohamok!«”