A mai papok fő kísértése

2014. február 22. 00:39

Nem csodálkozom azon, hogy sokan rövid idő alatt teljesen kilúgozottá, kimerültté, lelkileg kiégetté válnak.

2014. február 22. 00:39
pacsy
Jezsuita blog

„Lassan tizedik éve dolgozom a papnevelésben – utóbb talán nem számít elbizakodottságnak, ha azt gondolom: van némi tapasztalatom. Nekem úgy tűnik, a mai papok legnagyobb kísértése abban áll, hogy abbahagyják az imádságot. A fiatalok közül sokan teljes lelkesedéssel vetik bele magukat a lelkipásztori munkába. Miközben napi 10-12 órát dolgoznak, alig veszik észre, hogy elmarad az imádság. Ha azután egy hajszolt nap után fáradtan leülnek még egy kicsit imádkozni, már nem képesek nyugalomra jutni. Így aztán hamarosan feladják: átcsap felettük a rájuk zúduló tengernyi elvárás hulláma. Nem csodálkozom azon, hogy sokan rövid idő alatt teljesen kilúgozottá, kimerültté, lelkileg kiégetté válnak. Fájdalmas dolog olyanokkal találkozni, akik néhány évvel a szentelés után, belül megfáradva, kiszáradva, esetleg az internet- vagy más függőség csapdájában vergődnek. Elveszítették a kapcsolatot saját magukkal, hitük meggyengült, olykor teljesen ki is hunyt. Ezek a kiégés jelei. Aki így él, maga is rettenetesen szenved, mert érzi, hogy prédikációi és beszédei hiteltelenekké, erőtlenekké váltak. Nem csoda: ha Isten a háttérbe kerül, a szavaink kiüresednek…


Sokan hosszú idő óta keresik a kiutat ebből a csapdából. Érzik, hogy ez így nem mehet tovább: valami változásnak kell következnie. Esetleg bejelentkeznek egy lelkigyakorlatra. Többekkel találkoztam, akik egy 5-8 napos, jezsuiták által vezetett visszavonulás után végre nyugalomra jutottak, és szembe tudtak nézni magukkal. Ők gyakran szeretnének továbbra is kitartani a megtalált úton. Elegük van abból, hogy rengeteget fáradoznak, de az eredmény nem arányos… (vö. Lk 4,21-30)

A megoldás kulcsa, hogy visszataláljunk az imához – és ne adjuk fel az érte való küzdelmet. Amíg hiányzik belőlünk a belső nyugalom, addig persze emberfeletti erőfeszítésre, összeszorított foggal végzett aszkézisre van szükség ahhoz, hogy időt találjunk az imádságra. S gyakran az sem elég: újra és újra elhatározzuk, hogy imádkozni fogunk; s annál keserűbb csalódást okoz, hogy nem vagyunk képesek benne kitartani. Ilyenkor nagyon nagy segítséget adhat egy lelkivezető. Olyan embert érdemes keresni, aki maga is imádkozik; akinek van lelki tapasztalata. A rendszeressé tett (legalább évenkénti gyakoriságú) lelkigyakorlat is a megújulás eszköze lehet; feltéve, ha olyanra megyünk, ahol nem csak előadásokat hallgatnak az összegyűlt papok, hogy esténként aztán, egy pohár bor mellett felidézzék a régi szemináriumi emlékeket és vicceket meséljenek egymásnak (ami szintén lehet fontos – de azt hiszem, nem elég). A lényeg, hogy utat találjunk a csendbe.”
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 2 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Blogin
2014. február 23. 07:01
Néhány éve mondtam, hogy az online szerencsejáték lesz az új papi alkoholizmus. Már vannak jelek, és egyáltalán az internet kezelése is komoly kihívást jelent néhány papnak, érdemes csak a papi Facebook-csoportokat figyelni. Közelebb kell engedni a világiakat a klérushoz, mert én főleg elmagányosodást tapasztalok: a családtól távol, mindig papi minőségben találkozni a hívőkkel, és a hivatáson kívüli barátságok elvesztésével a papból kihuny a magánember. A modern kor kihívásai mellett a túlterheltség miatt a hívektől való eltávolodás is óriási veszélyeket hordoz. A világiak tanácsának megerősítése és a diakonátus újraformázása szerintem olyan, kánonjogilag is helyes vérfrissítés lehetne, amely kellően kiszélesítené a szakértői és baráti kört ahhoz, hogy az esetleg lelki szárazságba merülő papok újra kivirulhassanak.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!