Álljon fel az értelmiség a karosszékből és kezdjen felvilágosító országjárást
Realista vagyok, kulturális misszióra nem vállalkozhatunk, nincs rá se kapacitás se igény.
Simon Gábor első ránézésre amatőr balfácán. Ám ez ne tévesszen meg senkit. Sunyi tekintetében ott tükröződik az a tátongó kulturális szakadék, amely hazánk balsorsát okozza.
„Ma mindenki a párbeszéd fontosságáról, a kölcsönös megértés égető szükségéről beszél, miközben senkit nem érdekelnek a sajátjától eltérő érvek. Elbeszélünk egymás mellett, mindenki halálbiztos saját igazában, és értetlenül bámul azokra a hülyékre, akik mást gondolnak. Csak a saját fájdalom az átélhető, mások érzelmei megvetendőek. Szenved ettől már mindenki, de kizárólag a másiktól várjuk, hogy változtasson hozzáállásán. De ez senkinek sem sikerül. Valami, valaki nem engedi. És azon is piszkosul össze lehet veszni, hogy vajon mi és ki. A kor meghatározó gesztusa az egymásra mutogatás. Ha valaki el szeretne tenni valami igazán érvényeset, amiből unokái is megérthetik majd a mai Magyarország legnyomasztóbb gondjait, akkor ajánlom a hírhedt reptéri jelenetet. Amikor az amerikai kiképzéséről hazaérkező Mesterházy Attilát megkérdezi a riporter, mit gondol, hányan rejtegetnek még párttársai közül eltitkolt százmilliókat külföldi bankszámlákon. A válasz gyors és határozott: »az MSZP-ben senki, a Fideszről el tudom képzelni.« Bárcsak azt az egyet lehetne feledni! Aki lebukott, aki Mesterházy után a második ember volt, aki a mai napig nem árulta el, honnan van a lé. Vádaskodni persze könnyebb.
A vitaképtelenség nem kizárólagosan a pártpolitika sajátja. Áthatja a közélet minden területét, beleértve a kultúra és a művészet tereit is. A Páholy nézői, olvasói jól emlékeznek rá, amikor Matthias Hartmann, a bécsi Burgtheater igazgatója azért utasította vissza Vidnyánszky Attila meghívását a nemzeti színházak nemzetközi fesztiváljára Budapestre, mert féltette a Burgtheater renoméját a magyar kormánytól és a Nemzeti Színház új vezetésétől. Közben cinikusan azzal érvelt, mennyire szeretné folytatni a vitát Magyarország kultúrpolitikájának fejlődése érdekében, és ebbe a szakmai diskurzusba igyekszik minél több szempontot bevonni. Bizonyára átgondolatlanok voltunk és kissé vehemensek, amikor elküldtük a búsba a fogadatlan prókátort, mert ugyan mi köze van neki hazánk kultúrpolitikájához. Azt is mondhatnánk, bocs, ha nem vett volna a történet különös fordulatokat. Nyilván a párbeszédre törekvés izzadt erőlködése jegyében odáig fajult a helyzet, hogy nem vesz részt a Szlovák Nemzeti Színház sem a fesztiválon.”