Szegények és szakpolitikusok

„A lehetséges mellékhatások közül kettő tűnik kritikusnak. Az egyik a források előteremtéséből adódik: ha az alapjövedelem ki is váltja a meglévő pénzbeli ellátások egy részét, a bevezetése akkor is többlet-forrást igényel, többet annál, mint amit feleslegesnek ítélt kiadások mellőzésével elő lehet teremteni. Olajmezők és aranybányák híján ez csak adóbevétel lehet, márpedig ezt megsínyli a gazdaság: attól függően, hogy mire terhelik az adót, csökkenhet a foglalkoztatás, a fogyasztás vagy a beruházások. A másik aggasztó mellékhatás az ösztönzők azonnali, nehezen kiszámítható mértékű megváltozása: a fizetett és bejelentett munka vonzereje csökken, míg az otthoni, az önkéntes és a fizetett, de fekete munkáé nő, a megtakarítási hajlandóság pedig csökken.

A harmadik, pragmatikus szempont a megvalósíthatóság. Ami olcsó az nem éri el a kívánt hatásokat, ami többe kerül – például egy havi 38 ezer forintos juttatás, ami az élelmet és a lakhatást alapszinten biztosítaná a GDP 16%-ából finanszírozható – az viszont a magyar költségvetést már minden bizonnyal felborítaná.

Végül, van-e alternatíva, ami kevesebb mellékhatással legalább annyit, vagy többet javít a helyzeten? Szerintem van: a rászorultság alapján adott segély hibáin sokat lehet javítani az igénylés egyszerűsítésével, a hatósági önkényt korlátozó rendszeres ellenőrzéssel és jogorvoslati lehetőségekkel. Ha rászorultság szerint adják a segélyt, akkor belefér a költségvetésbe, hogy többet kapjon az, akinek többre van szüksége. Ha az is feltétele a segélynek, hogy be kell járni a munkaügyi központba, az nem csak öncélú vegzálás lehet: képzést, mentorálást, munkalehetőséget is adhat, és nem utolsó sorban, emlékezteti az államot és az adófizetőket: nem tudhatják le a társadalmi befogadással járó feladataikat a hó elején egyetlen kifizetéssel.”