Budapest 1944 – 2014

„Tény, hogy Magyarország nem deportálta a zsidókat akkor, amikor Európa nagy részében már a deportálások és a zsidók megsemmisítése nagyrészt lezajlott. De az is tény, hogy a német megszállás után rekordidő alatt deportálták magyar állampolgárok százezreit, olyan ütemben és számban, amelyre sehol Európában korábban nem volt példa. Horthy a ma széles körben terjesztett hiedelmekkel ellentétben maga választotta és nevezte ki azt a kormányt, amelynek tagjai a korszak legszélsőségesebb antiszemitái közül kerültek ki – Sztójay Döme miniszterelnök, Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László belügyi államtitkárok –, akik a kormányzó felhatalmazásával, Eichmann kommandójával egyeztetve a teljes magyar közigazgatási és csendőri apparátust mozgásba lendítették a zsidók minél gyorsabb számbavétele, gettóba zárása és deportálása, valamint ezzel párhuzamosan vagyonuk lajstromba vétele és kisajátítása érdekében. A kisajátított zsidó vagyonra, javakra, ingatlanokra és ingóságokra rövid idő alatt százezrével érkeztek ún. keresztény igénylések szerte az országban, a legmagasabb rangú felső köröktől egészen az alsóbb néposztályokig. Ez a megrendítő tény azt mutatja, hogy nemcsak Horthy és kormányzata tudta, hogy a deportált zsidók valószínűleg már sosem térnek vissza, hanem lényegében ezt a széles közvélemény is pontosan így gondolta.

Az 1944. március 19-én tartott koronatanácsi ülésen Hitlertől hazatérve Horthy érzékeltette, hogy ország „zsidótlanítása” a német elvárásoknak megfelelően közelebb hozhatja az ország szuverenitásának visszaszerzését, a német megszállás megszűnését. Sztójay miniszterelnök a három nappal később tartott kormányülésen, amelyen először tárgyalták a zsidó gettósításának és deportálásának előkészületeit, határozottan közölte, hogy a kormányzó szabad kezet adott neki a zsidókérdés rendezésére.

A késő tavasz és a nyár folyamán kormányzat és a közigazgatás szervei ellenállás nélkül, teljes erőbedobással hajtották végre az erre vonatkozó rendelkezéseket, a társadalom többségének teljes közönye mellett. Engedelmesen működött a gépezet a deportálások felfüggesztésekor is, ami újabb bizonyítéka annak, hogy Horthy döntéshozó pozícióban maradt. Hozzájárulása nélkül nem indultak volna el a szerelvények, és amikor a deportálások felfüggesztésére adott parancsot, a németek semmit sem tudtak tenni. A magyar hatóságok aktív segedelme nélkül nem kerülhetett volna ilyen sok ember ilyen gyors deportálására. Azokban az európai országokban, ahol a helyi hatalom nem működött együtt Eichmannékkal, a németek a teljes »zsidótlanítást« nem is tudták elérni, még ott sem, pl. Franciaországban, ahol sokkal hosszabb ideig voltak jelen megszállóként. Ezzel szemben a magyar döntéshozók és irányítók nem hátráltatták, hanem éppenséggel siettették, hogy mielőbb az országon kívül tudhassák idegen fajúnak minősített magyar állampolgárok százezreit. Napi hat vonatot szorgalmaztak, amelyet a németekkel folytatott alkudozások során – akik szállítási és logisztikai nehézségekre, valamint az auschwitzi táborok »befogadóképességének« korlátaira  hivatkozva ezt lehetetlennek ítélték – csökkentették napi két-három szerelvényre.”