„Utálom, hogy igazam van.
Nincs kedvem semmihez, nincs kedvem megszólalni…
Irigykedve olvasom az Amerikai Népszavát, benne a hosszú, szenvedélyes, briliánsan okos elemző cikkeket, a vitriolosan szellemes glossza-publicisztikákat, pamfleteket, blogokat, a hozzászólók csapatának markáns véleményét, olykor késhegyig menő vitáit, azt az elszánt aktivitást, azt a szent haragot, amit az országot bitorló gazemberek újabb és újabb aljas manővere robbant ki, amit a megvezetett fanatikusok buzgó lihegése, a csörgősipkás ellenzék kétségbeejtő tehetetlensége, alkalmatlansága, sunyi, haszonleső kollaborációja generál, amit az agymosott nép fásult tespedése és belenyugvása vált ki a lap szerzőiből, szerkesztőiből, olvasóiból…
Valamit elvettek tőlem, és ennek semmi köze nincs a távolsághoz, ami elválaszt a szülőföldemtől. Boszorkányüldözés folyt ellenem, szinte fölszólították az embereket, hogy lincseljen meg, aki ahol megtalál, ahol épp belém botlik, de nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy ezerszer lebüdöszsidóztak, azesz pónemnek neveztek, rasszistának mondtak engem, aki eszmélésem óta megmagyarázhatatlan módon vonzódtam a mássághoz, azokhoz, akik éppen elém kerültek: a romákhoz, a lenézett pajeszos, micisapkás »pólisiakhoz«, városi gyerek létemre a falusiakhoz, családi hagyomány volt a származásunkat titkolni (legalábbis nem kérkedni vele), hát a szívembe zártam a négereket (akkor még nem tudtam, hogy feketét illik mondani, a »néger« szó sértő), pedig csak fényképen és moziban láttam őket, egyetlen élő feketét sem ismertem, de gyerekszememben ők voltak azok, akik semmiképpen nem tudják letagadni a másságukat.
De nem csak a jobboldali csürhe rasszistázott a miniszterelnökkel az élen, a baloldali művelt értelmiségiek is, mintha egyetlen soromat sem olvasták volna, pedig ők ismerhették az egész életművemet.”