„Lehet másokra mutogatni, de egy idő után el fognak fogyni a tárgyak. Lehet a zsidókra, a buzikra meg az IMF-re fogni mindent, ami most történik. Ettől nem sokban különbözik az, amikor a németekre (pontosabban: a náci vezetésre és hadseregre) mutogat a mai magyar vezetés, mondván: ők akarták, ők tették, az ő bűnük. Mindegyikben közös, hogy a magyarok csak tehetetlen szenvedő alanyai voltak mindennek, mentesek bármiféle felelősségtől. Tisztán és szeplőtelenül, pillangószárnyakkal és széttárt karokkal szenvedték csak a történelmet, bízva abban, hogy erkölcsi fölényük igazolja majd őket.
A gond csak az, hogy nem lehet erkölcsi fölényről beszélni ott, ahol nincs készség, hajlandóság vagy erő a múlttal, az elkövetett tettekkel való szembenézésre. Legyen szó akár egyéni, akár közösségi szintről, a magyarokra sajnos jellemző, hogy magukon kívül mindenkit hibásnak állítanak be. A kollektív önmosást pedig egy újabb szintre viszi az új emlékmű, mi pedig maradunk ott, ahol vagyunk évtizedek (évszázadok?) óta: az áldozat szerepében.
Máskor persze mi vagyunk a legtemperamentumosabb, legszabadabb, legfaszább nép. A magyar szellem szárnyal, kivéve, ha önmagával kellene szembenéznie. Akkor tehetetlen, néma és béna, és tagad, mint egy óvodás. Nem mi voltunk. Nem mi tettük. Nem a mi hibánk. Jobb esetben: ők kezdték.”