Politikai kalandorság – A Magyarországi Cigány Pártról

„A Magyarországi Cigányok Pártja (MCP) a mérleg nyelve kíván lenni. Létrehozói és vezetői úgy vélik, hogyha sikerül mozgósítaniuk a roma szavazók százezreit, akkor eldönthetik a választásokat, illetve azt, hogy ki alakítson kormányt. Ha erőfeszítésük sikeres lesz, akkor tényleg eldönthetik a választásokat – hatalmon tarthatják a Fidesz–KDNP- kormányt. Ugyanis az egyéni körzetekben minden egyes szavazat, amit az MCP egyéni jelöltjeire leadnak, a Fidesz jelöltjének győzelmét és az Orbán-kormány hivatalban maradását segíti.

A jelenlegi többségi elvű, egyfordulós választási rendszerben a képviselők több mint fele az adott választási körzet szavazatainak relatív többségével szerzi majd mandátumát. Akkor lehet a kormánypárti jelölteket megverni, ha a demokratikus – vagy legalább nem náci – pártoknak sikerül összefogniuk; megállapodniuk valamilyen jogállam-helyreállító minimum-programban és valamennyi körzetben egyetlen jelölt támogatásával egyesíteniük szavazóik voksait, még akkor is, ha szakpolitikai elképzeléseik esetleg fényévnyi távolságra esnek egymástól.

Ha az MCP mobilizációja sikeres, és 20-30 körzetben kap 3-6 százalékot, azokat a szavazatokat többnyire nem a jobboldali pártoktól veszi el, még akkor sem, ha a kormánypártoknak voltak és vannak roma szavazói, és akaratlanul is a fideszes jelöltet segíti mandátumhoz, hiszen a többi szavazat elvész. Ezen az sem segítene, ha az MCP megugorná a listás mandátumokhoz szükséges szintet. Tegyük föl, hogy van 350-400 ezer roma választó, több bizonyosan nincs. Tegyük föl, hogy mindenki elmegy szavazni, és mindenki a MCP-re szavaz; egyik feltevés sem valószínű, de tegyük föl, hogy így lesz. Akkor is maximálisan 3-5 parlamenti helyet szerezhet, miközben egyéni körzetekben legalább 20-30 helyen a Fidesz javára billenti a mérleget. És minél több embert sikerülne mozgósítania, a szaldó annál rosszabb lenne, tehát minden egyes további listás mandátumnak sokszorta több egyéni fideszes jelölt győzelemhez segítése lenne az ára.

A »kisebbségek parlamenti képviselete« – tehát kisebbségi képviselők elkülönült választása garantált parlamenti helyekre – két évtizedes elhibázott, gyökeresen antiparlamentáris követelés volt, hiszen korporatív érdekképviselettel ötvözné a politikai képviseletet. Jövő tavasszal az álom sajnos megvalósul, ráadásul úgy, hogy a kisebbségi választásra magukat regisztrálók, mintha nem is lennének egyenrangú polgárai a politikai közösségnek, nem szavazhatnak pártokra. Ha egy nagy létszámú nemzeti, etnikai, vallási közösség úgy érzi, hogy elemi érdekeit kizárólag önálló párt alakítása révén képes képviselni – esetleg a közösség eltűntetésére irányuló asszimilációs nyomásnak csak pártalapítás révén képes ellenállni – az is olyan kényszerűség, amely csak részben illeszkedik a parlamentáris képviselet logikájához. A többségi pártok ugyanis politikai képviseletre, a kisebbségi pártok azonban érdekképviseletre vállalkoznak. A többségi választópolgárok tetszésük szerint válogathatnak a baloldali-jobboldali, liberális-antiliberális, hagyománytörő-konzervatív vagy akár demokratikus-antidemokratikus tengelyek mentén szerveződő pártok között – a kisebbségi közösség tagjai viszont kénytelenek saját »egypártjukra« szavazni, hacsak nem akarják veszélyeztetni a közösség »képviseletét«. A többségi választópolgárok elcsaphatják a kormányt, a »kisebbségi« választóknak viszont jóval nehezebb a dolguk, ha le akarják váltani »egypártjuk« establishmentjét. Mindazonáltal a szlovákiai és a romániai magyar pártok is voltak már kormányzati pozícióban, adtak már minisztereket, akik természetesen össztársadalmi és nem kisebbségi ügyeket intéztek. A modell Romániában működőképesnek bizonyult; a romániai magyarok helyzete lényegesen megjavult, persze nem függetlenül attól, hogy a román társadalomban döntő szemléletváltozás következett be. Szlovákiában ellenben az etnikai homogenizációs politika győzedelmeskedett. 

(...)

Horváth Aladár, a Magyarországi Cigányok Pártjának budapesti elnöke néhány évvel ezelőtt maga is az inkluzív társadalompolitika és a felelősségteljes politizálás híve volt. Bizonyos, hogy – a szubjektíve teljesen érthető! – mérhetetlen elkeseredése és kétségbeesése indította arra, hogy megfontoltan és következetesen képviselt elveit feladva etnikai pártot alapítson, és indítson a választásokon. Csak a teljes kilátástalanság érzése mondathatta vele, hogy a cigányoknak annyiszor mondták, hogy nem lehetnek magyarok, amíg végül tudomásul vették, és hogy az új etnikai párt nem köt szövetséget sem a jobboldali, sem a baloldali pártokkal. Persze a kormányváltás esélye egyelőre csekély; a magukat demokratikusnak nevező pártok kicsinyes harcokat folytatnak egymással a nyilvánosság előtt, ahelyett, hogy egy jogállam-helyreállító minimum program megvalósítása érdekében összefognának és mozgósítanák a demokrácia mellett elkötelezett választókat. A Fidesz potenciális kihívói közül senki sem akad, aki megértené, hogy mi forog kockán, és képes lenne ezt világos, érthető politikai üzenetté fogalmazni. Ez azonban nem ad felmentést arra, hogy a roma közélet leghitelesebb és legtekintélyesebb személyiségei hirtelen felelőtlen etnikai politizálásba kezdjenek, és – úgy téve, mintha nem látnák különbség jogállam és nem-jogállam; befogadó és kirekesztő társadalompolitika között – »minden mindegy« alapon kockára tegyék a kormányváltás amúgy is bizonytalan esélyét.

Ha Magyarországon arányos választási rendszer lenne, akkor minden fenntartás ellenére végső soron a választók kezében lenne a döntés; ha pedig a párt bejutna a parlamentbe, akkor a párt eldönthetné, hogy kit, milyen feltételekkel támogat. Többségi választási rendszerben azonban ez a stratégia politikai kalandorság.”