Politikai viták lesznek tehát, és csak reménykedhetünk, hogy nem hagynak mélyebb sebeket a határon túliak és az anyaországiak viszonyrendszerében, bár az kétségtelen, hogy sérülések lesznek. Az viszont üdvös lenne, ha a viták azzal a tanulsággal járnának, hogy a »politikai mérkőzések« után sokkal nagyobb súlyt kéne fektetni a kisebbségi közösségek megismerésére, az ott kialakult értékrendek és jövőképek tanulmányozására, az anyaországi társadalom és a kisebbségi közösségek preferenciáinak vizsgálatára, hogy kiderüljenek a hasonlóságok és a különbségek. Erre egyebek között azért is nagy szükség lenne, mert a mai napig sem sikerült kideríteni, hogy a rendszerváltások után miért gyorsult fel a kisebbségek lélekszámcsökkenése.
De méltán érdemelne figyelmet az is, hogy az anyaországiak ismerik-e a kisebbségi közösségek szellemi valóságát, vagy csak annak politikai vetületével találkoznak. Az utóbbi időben, hogy csak néhány példát soroljak fel, kezembe került Tőzsér Árpád naplója (Az érzékek csőcseléke) vagy Kántor Lajos esszéregénye (Konglomerát), s rádöbbentem, hogy ezek a szubjektív hangvételű szövegek többet feltárnak a kisebbségek életéről, mint a politikai szóvirágok, amelyek az utóbb időben nagyon elszaporodtak. Ez az élet sebezhető, derül ki az említett könyvekből, sok olyan traumával van teli, amellyel könnyű visszaélni. Lehet, hogy Brecht konklúziója naiv, ám mélységesen igaz: az becsüli legjobban a határon túliakat, aki szeretetével sem okoz fájdalmat nekik.”