„A határon túli magyar közösségben de facto kezdődik az anyaországi választási kampány. Az eddigi adatok arról szólnak, hogy a Vajdaságban mintegy ötvenezren vették fel a magyar állampolgárságot, s ebből csaknem 14 ezren feliratkoztak a választási listára, ami a magyar kormánykörök megítélése szerint az egész régióban kimagasló teljesítménynek számít.
Németh Zsolt szabadkai látogatása során kijelentette, hogy lélekszámához viszonyítva a vajdasági magyar lakosság toronymagasan vezet a kettős állampolgárság és a választási regisztráció szempontjából. »A magyar kormány köszöni, hálával tartozik – állapította meg – a Vajdasági Magyar Szövetségnek és Pásztor István elnök úrnak. Kérjük, hogy folytassák ezt a munkát, élvezik a támogatásunkat, partnerként számíthatnak ránk.«
A számadatok nem véglegesek, bizonyára a regisztráltak száma növekedni fog, ami nem egyszerű feladat, hiszen az új állampolgárok különböző meggondolásból vették fel az állampolgárságot. Akik, mint ahogy olvastuk, érzelmi okok miatt lettek kettős állampolgárok, vagyis ezzel is ki akarták nyilvánítani, hogy a magyar nemzethez tartoznak, bizonyára nagy számban regisztrálják magukat. Nincs szakszerű közvélemény-kutatás, de a nyilvános reakciókból, a közösségi honlapokon kifejtett állásfoglalásokból az derül ki, hogy közülük nagyobb számban a Fideszre, kisebb számban pedig (azok, akik kiábrándultak a helyi legnagyobb kisebbségi párt, a VMSZ politikájából) a Jobbikra fognak szavazni. (...)
Politikai viták lesznek tehát, és csak reménykedhetünk, hogy nem hagynak mélyebb sebeket a határon túliak és az anyaországiak viszonyrendszerében, bár az kétségtelen, hogy sérülések lesznek. Az viszont üdvös lenne, ha a viták azzal a tanulsággal járnának, hogy a »politikai mérkőzések« után sokkal nagyobb súlyt kéne fektetni a kisebbségi közösségek megismerésére, az ott kialakult értékrendek és jövőképek tanulmányozására, az anyaországi társadalom és a kisebbségi közösségek preferenciáinak vizsgálatára, hogy kiderüljenek a hasonlóságok és a különbségek. Erre egyebek között azért is nagy szükség lenne, mert a mai napig sem sikerült kideríteni, hogy a rendszerváltások után miért gyorsult fel a kisebbségek lélekszámcsökkenése.
De méltán érdemelne figyelmet az is, hogy az anyaországiak ismerik-e a kisebbségi közösségek szellemi valóságát, vagy csak annak politikai vetületével találkoznak. Az utóbbi időben, hogy csak néhány példát soroljak fel, kezembe került Tőzsér Árpád naplója (Az érzékek csőcseléke) vagy Kántor Lajos esszéregénye (Konglomerát), s rádöbbentem, hogy ezek a szubjektív hangvételű szövegek többet feltárnak a kisebbségek életéről, mint a politikai szóvirágok, amelyek az utóbb időben nagyon elszaporodtak. Ez az élet sebezhető, derül ki az említett könyvekből, sok olyan traumával van teli, amellyel könnyű visszaélni. Lehet, hogy Brecht konklúziója naiv, ám mélységesen igaz: az becsüli legjobban a határon túliakat, aki szeretetével sem okoz fájdalmat nekik.”
