Boszorkáktól az összeesküvőkig

Embertársaink egy része gyermekkorában átesik a szorongás egy sajátos fázisán. Rémületes érzés keríti őket birtokába: úgy vélik, apjuk és anyjuk nem a valódi apjuk és anyjuk. Igazi szüleik elhagyták, odaadták őket, a hátuk mögött megegyeztek másokkal, hogy ők viseljék gondjukat, és kiszolgáltatottan az általuk át nem látható erőknek, idegen emberekhez kerültek, netán elrabolták őket szüleiktől. Nem tudják, mit gondoljanak környezetükről, s ami még rosszabb, önmagukról, világuk ennek következtében meginog. Ez az érzés egész egzisztenciájukat átható létbizonytalanságot, szorongást válthat ki belőlük.

Talán ez az egyik első összeesküvés-elmélet, amivel életünk során találkozhatunk, s amire az összes többi bizonytalanság rárakódik. Ha azt sem tudhatjuk, ha abban sem bízhatunk, hogy szüleink a valódi szüleink, s mi azonosak vagyunk azzal, akiknek addig magunkat tudtuk, ugyan miben bízhatunk ezen a földön?

A szerencsésebb, nagyobb létbizalommal, több derűvel megáldott emberek egzisztenciális szorongásai csekélyebbek. Mindenesetre életük során sokan próbálják másokra vetíteni és megszemélyesíteni megfoghatatlan félelmeiket. Így kapaszkodhat a lélek az előítéletes környezet, valamint a politikai és médiamanipuláció uszító hatása következtében ellenségképekbe.

A világ nagy, kaotikus és átláthatatlan. Tudásunk kevés, hogy minden jelenségét, folyamatát részleteiben megértsük, igazolhassuk az iskolában, vagy környezetünkben tanultakat, kontrolláljuk a nagy összefüggéseket, amelyek életünket sokszor maguk alá rendelik. A bennünket irányító rendszerek szövevényesek, és az esetenként feltáruló rendszerhibák, emberi gyarlóságból, gonoszságból eredő botrányok, valamint ellenállhatatlan erők hatására bekövetkező katasztrófák sem kínálnak okot a bizalomra. Az előítéletek olyan mélyen képesek befészkelődni az emberi tudatba, és a felelősség-elhárító mechanizmusok is olyan erősek, hogy például nem kevesen a nácizmus tömeggyilkosságait is képesek – homályos és szövevényes összefüggéseket vizionálva –, közvetve az áldozatok, „a zsidók” nyakába varrni.

A tradicionális vallási és szokásrendszerek már nem adnak elegendő támaszt a modern ember létbizalmához. A tömegtársadalmak, a mediatizált, elidegenedett lét, a globális gazdaság, a hatalmi struktúrák méretei és bonyolultsága félelmet keltenek: nőnek és modernizálódnak a félelmek is. Az istenfélelem talán enyhébb, mint a modern kor előtt, helyébe a másik embertől, a látható és láthatatlan hatalmaktól való félelem és az idegenség tudata lépett. Az egyszerűbb lélek mindentől fél, amit nem ismer: a másik embertől, az idegentől, a saját szorongásától: a benne megbúvó idegentől – félelmeit pedig kivetíti, rávetíti a másik emberre.

A régi korok embere tekintetét az égre vetette, az ég hatalmaitól, s az azt képviselőktől félt. A modern ember hitét sokszor horizontális rendszerekbe: nemzetbe, pártba, ideológiába veti, de ugyanúgy kapaszkodót keres. Ami e bizalmat, biztonságérzetet, vonzalmat és hitet veszélyezteti, azt gyakorta radikálisan elhárítja magától, és inkább láthatatlan erők manipulációját feltételezi, mintsem hogy megmaradt bizalma csorbuljon felkent vezetőiben, szervezeteiben, hite világias maradékaiban. Különösen így van ez, ha rosszul megy a sora, válság veszélyezteti anyagi biztonságát, nyugalmát, népének sorsát.

Így talál rá nem létező nyugalma nem létező megzavaróira. Az atavisztikus félelmek újjászületnek, a tradicionális vallási előítéletek szekularizálódnak. Az ördög öltönybe bújik és a Wall Streeten jár, a zsidók/izraeliek egyszerre tőkések, liberálisok és kommunisták, nacionalisták és internacionalisták, s akár toronyházakat robbantanak magukra terroristák által eltérített repülőgépekkel. Mert, persze, a New York-i ikertornyok elleni merénylet is „a zsidók műve volt”, akik világméretű összeesküvést szőnek a világhatalomért, kis és nagyobb népek leigázása érdekében – legalábbis az előítéletes személyek, csoportok zavaros tudatában.

Kell lennie olyan érdeknek, ami ezeket a fantazmagóriákat elhiteti és valószínűvé varázsolja. Mi ez az érdek? Racionalizáló magyarázatot találni irracionális vagy bonyolult jelenségekre, a felzaklatóra, a megmagyarázhatatlanra, ami értékeinkkel, érdekeinkkel, személyes világunkkal összeegyeztethetetlen. Ha szégyelljük magunkat a saját vagy elődeink bűneiért, ha elveszítjük az állásunkat, ha romlik az életszínvonalunk, ha elővigyázatlanul vettünk fel hitelt és csőd fenyeget – akár a gyereknek, ha elkésik az iskolából, ha elmosódik rajzán a tus, vagy tányért tör –, mindig kell valami mentség, magyarázat, indok: miért más a felelős. Kell valaki, valami más, aki, és ami miatt rosszul megy a sorunk, nem teljesítünk eléggé, nincs sikerünk, szerencsénk, és ha keressük a bűnbakot, könnyen meg is találjuk. Láthatatlan, csak sejthető felelőst az átláthatatlan eseménysorokra, melytől időlegesen megkönnyebbülhetünk, vagy legalábbis látszólagos tudással helyettesíthetjük a nagyon is kézzelfogható nemtudást.

Nem elég számot vetnünk a világ reális ellentmondásaival, igazságtalanságaival, nem elég, hogy vezetőink és mi magunk is tökéletlenek, sebezhetők, halandók vagyunk, még fantomokat, és fantomokból szőtt világképet is teremtünk magunknak.
Vagy éppen pontosan ezért: tökéletlenségünk, sebezhetőségünk, halandóságunk és rettegésünk következtében képzeljük el őket.

Szorongást keltő, ámde kényelmes világképet teremtünk, mely egy előnnyel feltétlenül kecsegtet. Minden esetben felment a saját felelősségünk alól. Felment saját esendőségünk, korlátozott tudásunk kínjai alól, és visszavarázsol a gyermeki létbe, a mesék világába, ahol titokban tevékenykedő gonosz manók, varázslók és boszorkák uralták a világot.

(A szerző író, a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóirat főszerkesztője. Fenti szövege a Political Capital Institute és a Szombat folyóirat által rendezett A szabadság ellenségei – bűnbakképző ideológiák, antiszemita összeesküvés-elméletek és ellennarratívák című konferencia kapcsán íródott.)