A Kaukázus sötét árnya

„Az orosz hatalom évek óta készül minderre, hiszen tisztában van azzal, hogy a Kaukázust iszlám radikális szigetté változtatni akaró szeparatisták ezt az alkalmat nem fogják elszalasztani. Mint ahogy azt is nagyon jól tudják, hogy a Kaukázust legfeljebb a felszínen lehet pacifikálni. Moszkva ezt a térséget ugyan meghódította, ám magáévá nem tette, ugyanakkor el sem eresztheti, mint ahogy azt az orosz nacionalisták egy része ma már szeretné. Ezzel a helyzettel együtt kell élnie, s csak reménykedhet abban, hogy a XIX. század óta folyamatosan fel-feltépett sebek egyszer csak begyógyulnak. Ehhez azonban a jelenleginél nagyobb gazdasági erő kellene. Olyan, amely képes megbirkózni a régió ijesztően mély, a szélsőséges eszmék melegágyát jelentő szegénységével, amely előbb-utóbb talán csak betemethetné a civilizációk közötti mély szakadékot.

A térségben a téli olimpia közeledtével érezhetően szaporodó merényletek zárójelbe teszik a fejlett világ véres merényleteknél kifinomultabb nyomásgyakorlását is. Az utóbbi időben ugyanis úgy tűnt, hogy a szocsi ünnepre legfeljebb a nyugati politikusok bojkottja vethet árnyékot. Obamától Cameronon és Hollande-on át Gauckig államférfiak sora demonstrált így a melegpropaganda oroszországi tiltása ellen. A volgográdi vérfürdő azonban felülírja mindezt, s paradox módon egy oldalra állítja az eddig e kérdésben szemben álló feleket. A robbantások ugyanis élesen rávilágítanak a civilizációs törésvonalakra, arra, hogy a Nyugat és Putyin valójában egy csónakban eveznek, s a kereszténység védelme fontosabb holmi kisstílű geopolitikai kiszorítósdinál.”