„Természetesnek tűnik, hogy az ember ragaszkodik az őt körülvevő, nevelő, befogadó, védő közösségekhez. Ezek közül a haza, a szülőföld különösen fontos egység, identitásformáló elem. Olyan érzelmi odatartozást fejleszt ki, melyet hazaszeretetnek, patriotizmusnak nevezünk. Ez a jogos érzelem alakul át nacionalizmussá, ha elnyomják vagy veszélyeztetik, vagy ha más népek irányában hódító, uralmi akarattá válik. A német történelem szolgáltat kiváló példát arra, hogyan válik a patriotizmus országegyesítő nacionalizmussá és ezen túllépve agresszív imperializmussá.
Ha a nacionalizmus a vallással párosul, mint az iszlám világ nagy részében vagy Észak-Írországban, különösen veszélyes szenvedéllyé fajul. Az érdekeket meg lehet tárgyalni és kompromisszumot lehet kötni, de amit egy nép lelkének tekint, hitének és énjének vall, az mindenféle egyezkedést kizár.
A közelmúlt és a jelen nacionalizmusai két út között választhatnak: a függetlenség vagy az autonómia követelése. Jugoszlávia népei az első útra tértek és elnyerték állami önállóságukat. A katalánok, baszkok, skótok, flamandok, québeciek ingadoznak. Egyrészt, a népek önrendelkezési joga alapján jussuk van arra, hogy saját sorsukat ők maguk irányítsák szuverén államuk keretében. Másrészt azonban pragmatikusan is számolnak és figyelembe veszik a lehetséges megoldások előnyeit és hátrányait. A gazdasági érdekek vagy a nemzetközi presztízsveszteség csökkentheti a nacionalista buzgóságot és egy széleskörű autonómia elfogadhatónak bizonyulhat.”