Konzervatívok és libertáriusok: se veled, se nélküled?

„Az amerikai politikai életben a konzervatívok és a libertáriusok többnyire ugyanúgy a Republikánus Pártra szavaznak; és ugyanúgy nem kedvelik a progresszivizmust. Gyakran a libertáriusokat is (akikből Európában elvétve találunk) a konzervatívok közé sorolják, mint óliberálisokat vagy klasszikus liberálisokat. Gazdasági téren gyakran kéz a kézben haladnak a két irányzat hívei.

Mégsem olyan egyszerű kibékíteni konzervativizmust és libertarianizmust. Az Imaginative Conservative blog az egyik jelentős amerikai konzervatív gondolkodó, Robert Nisbet egy eszmefuttatását közölte a közös pontokról és ellentétekről.

Mint Nisbet írja: a konzervativizmus egyik legfontosabb alapszerzője, Edmund Burke szerint a személyes szabadság csak a tekintélyek, morális nézetek és történelmi szokások sokszínű szövedékében lehetséges. A kortárs libertarianizmus Montesquieutől, John Locke-tól és John Stuart Mill szabadságról szóló művéből eredeztethető, valamint Jeffersontól és Adam Smithtől.

Mill számára az egyetlen igazi alapérték az egyéni szabadság – aminek viszont itt-ott olyan korlátokat szab, ami a kortárs libertáriusok számára elfogadhatatlan lenne: híres például a kitétele a még felvilágosulatlan népek számára szükséges felvilágosító despotizmusról. Nisbet szerint Mill egyetlen alapértéke csak az ugyanolyan művelt és erkölcsös személyekre vonatkozott, mint ő maga.

Konzervatívok és libertáriusok gondolkodásában közös, hogy nem szeretik az állami beavatkozást, főleg a központi kormányzatét. A konzervatívok azonban könnyebben el tudják fogadni ennek az alapelvnek az eseti felfüggesztését, például a katonai önvédelem miatt. Ugyancsak közös a két irányzatban, hogy az egyenlőséget pusztán jogi egyenlőségként tudják elfogadni. Konzervatívok és libertáriusok egyként utasítják el a gazdasági, a bemeneti és kimeneti, valamint az esélyegyenlőséget. Egyként vallják a szabadság, főleg a gazdasági szabadság szükségességét. De ez esetben is a konzervatívok azok, akik ha szükségesnek látják, akkor hajlamosak kivételesen jobban korlátozni ezt a szabadságot. Nisbet szerint a konzervatívok és libertáriusok ugyanúgy nem kedvelik a háborút és a háborús társadalmat.

Mindazonáltal a két irányzat hívei közt meglehetősen nagy különbségek is akadnak. Máshogy észlelik például a társadalmat: a konzervatívok Burke, a középkori gondolkodók és realista filozófusok nyomában járva (szemben a nominalistákkal) nem egyéneket látnak első körben, hanem azon természetes közösségeket, amelyekben az egyén él: a családot, az egyházközséget, iskolát, munkahelyet, a helyi közösséget, a régiót, a társadalmi osztályt, a nemzetet és így tovább. A konzervativizmus megszületésének egyik oka az volt, hogy Burke szerint a francia forradalom az egyéni szabadság nevében lerombolta a hagyományos közösségeket, az arisztokráciát, a patriarchális családot. Az individualizmus abszolutizálása legalább annyira veszélyes a szabadságra, mint a nacionalizmus abszolutizálása.

Persze a libertáriusok – ismeri el Nisbet – nem vakok és érzéketlenek a természetes közösségeket illetően, és ugyanúgy elkötelezettek az önkéntes társulások iránt, mint a konzervatívok. Proudhon és Kropotkin anarchista libertarianizmusa a létező társadalmi csoportok alkotta rendre épülne, nem egy absztrakt valamire – teszi hozzá Nisbet, aki szerint viszont az utóbbi idők libertárius gondolkodásában sokkal nagyobb adag „egoista hormon” van, mint a konzervatívban. Mintha a mai libertáriusoknak csak az egyének lennének az igazi létezők, az intézmények csak az egyének árnyékai.

A szabadság konzervatív koncepciója a tekintély filozófiájából eredeztettetik. A konzervatívok számára a társadalom a tekintélyek pluralitása. Van szülői tekintély, tanári tekintély, papi tekintély, főnöki tekintély, és így tovább. Rengeteg tekintély van, ha belegondolunk, hogy hányféle csoportnak, közösségnek vagyunk részei és mennyi emberi kapcsolatunk van. A konzervatívok számára az egyéni szabadság a társadalmi és erkölcsi tekintélyek közeiben létezik.

Az az érv, hogy a társadalomban jelen lévő erős tekintély összeegyeztethetetlen a szabadsággal, figyelmen kívül hagyja vagy félreérti a kulturális történelmet – írja Robert Nisbet. Az ilyen tekintély a libertáriusok számára a despotizmus veszélyét hordozza magában, ezzel pedig elfeledkeznek a fontos különbségről a központi, bürokratikus kormányzat és a természetes közösségek – család, iskola, helyi csoportok – között. Ugyancsak más a felfogás a két irányzat közt a nemzetet illetően, amit a konzervatívok a közösségek közösségének tartanak.

A libertáriusok számára az egyéni szabadság a legmagasabb értékű alapelv, ami minden felett áll. A konzervatívok számára is fontos az egyéni szabadság, de szerintük ez a jó társadalomhoz szükséges alapértékek egyike, ami nem emelkedik a többi fölé.

Ahogy Nathan Schlueter írja ugyancsak az Imaginative Conservative-on megjelent Miért nem vagyok libertárius? című írásában: a libertarianizmus fő vonzereje egyben fő gyengéje is, ez pedig a leegyszerűsítésre való hajlam.”