A Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény, azaz HDKE – rosszul sikerült, nem érte el kitűzött célját, és szinte senki sem volt kíváncsi rá. Éppen ez indokolja a Sorsok Háza létrehozását.
„A Páva utcai, használaton kívüli zsinagóga átépítésével létrehozott HDKE legfőbb célja azoknak a tényeknek, történelmi ismereteknek fényképekkel illusztrált bemutatása volt, melyeket a téma iránt érdeklődők a vonatkozó szakirodalomból jól ismernek. Az évi mintegy 16 ezer, azaz feltűnően kevés látogatót vonzó intézmény és a benne látható kiállítás »politikai korrektségéhez« kétség sem férhet. Ugyanakkor úgy érzi magát benne az ember, mintha egy kinagyított tankönyv lapjai között sétálna. A szöveg túlteng a képanyag rovására, és szinte alig van olyan kiállított tárgy, mely érzékletesen megjelentené a vészkorszakot. Kevés szerepe van a hangoknak, a zenének, a művészet tanúságtétele is hiányzik. Vagyis bár történelmileg pontos, muzeológiai szempontból elhibázott. Kitűnik belőle, hogy a rendezők céljai között nem szerepelt a történelmi traumák feloldása. Nem törekedtek arra, hogy az 1944-ben élt többség utódai, a látogatók emberi problémaként érezzék a Soa, mint kollektív tragédia súlyát, és azonosuljanak az üldözött, halálra szánt zsidók sorsával.
A Páva utcában olyan múzeumot hoztak létre, mely éppen azt a célt nem valósítja meg, melyet azok, akik hiányolják a holokauszt-trauma feldolgozását a mai magyar társadalomban, látni szerettek volna. Mégsem törődtek azzal, hogyan hat majd a bemutatott anyag a látogatókra, milyen reakciót vált ki belőlük. Végül egy kapkodva létrehozott, muzeológiai szempontból elhibázott intézmény jött létre, melynek előzőleg a pontos feladatát sem tisztázták. Nem véletlenül írta Bacher Iván író 2004-en »A Semmi Háza” című cikkében, keserű felháborodással: »A Páva utcai épület emlékmű, de nem a magyar zsidóság és zsidózottság emlékműve, nem is a holokauszté, nem; ez a ház a tehetetlenség, gyávaság, a butaság, a cinizmus és az eszméletlenség emlékműve.« Kőbányai János könyvében egyenesen »A hazugság helyének« nevezte a Páva utcai létesítményt.
Ezért kell most »hiteles helyen« új holokauszt-emlékhelyet építeni, a használaton kívüli Józsefvárosi pályaudvar épületében. Azért itt, mert 1944. október végén, november folyamán, Szálasi és Eichmann megegyezése alapján innen indultak pesti zsidókkal, zömmel munkaképes nőkkel teli vagonok Németországba. Igaz, nem megsemmisítő táborokba, de olyan kényszermunka-táborokba, mint Ravensbrück vagy Bergen-Belsen. És itt zajlottak Raoul Wallenberg mentőakciói is.”
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
A Városliget fejlesztéséhez mérhető.
Kemény, határozott vélemény.
A hangos magyar író fejben bezzegmáshol él. Tíz éve nyitott határokat követel, mert bécsi, berlini és frankfurti fogadásokon látta, hogy az idegen szép.
A másik megalapozatlan sztereotípia, hogy a műalkotás a múzeumban elveszíti „eredeti kontextusát”. Vagyis nem ott van, ahová eredetileg szánták.
„Csak kicsit furcsa nekem, hogy két év után máshol lát lehetőséget és azonnal odanyal. [...] Láttunk már ilyet, tipikus tiszás viselkedés: Magyar Péter, Ruszin-Szendi Romulusz, és most Szilveszter.”
Ráadásul a Tisza Shellből importált energetikai tótumfaktuma annyira lelkes lett, hogy azon nyomban megszüntetné a családok életkörülményeit javító intézkedéseket.
