Gőzerővel folyik a dezinformálás

Gőzerővel folyik a dezinformálás. Úgy látszik, beindult a kampány. Budapesten a színházigazgatói ügyeket nem sikerült botránnyá dagasztani. Így jelenleg két kommunikációs „slágertéma” kínálkozik a fővárosban, a hajléktalanprobléma és a római-parti védmű kérdése. Kezdem a végén.

A római-parti „gát” megépítésének indokoltságát „direktben” senki nem meri kétségbe vonni. A baloldali ellenzék egyébként ez ügyben nem nagyon ágál, talán érzik, hogy nem ildomos, bár Horváth úr, az MSZP frakcióvezetője képes volt kipréselni magából azt a képtelen mondatot, hogy „ha nem lett volna váltás (mármint politikai), akkor már mobilgát védené Csillaghegyet és Rómait.” Ez szép, csak az a kérdés, hogy Horváth úrék annyi sok év alatt, míg hatalmon voltak, miért nem készítették el még a szükséges terveket sem. Pedig építhettek volna 1994 és 2010 között bármikor. De nem, ők épp a váltáskor készültek ezt megtenni, mellesleg az általuk felhalmozott 178+80 milliárdos adósságállomány mellett, tervek, és engedélyek nélkül. Aki akarja, higgye el!

Aktívnak az ellenpropagandában inkább egy önmagát liberálisnak nevező társaság mutatkozik. Nem nagy csoda. Az újaknak „ütős” marhaságot kell mondaniuk, hogy egyáltalán észrevegyék őket, a régebbiek hajmeresztő kísérleteket tesznek a „Demszky-mundér” védelmére. Elhallgatják, hogy Demszky is a parti védműre pályázott egyszer, csak nem nyert. Azt is, hogy a hullámteret ő minősítette üdülőövezetté, ahová aztán az építési hatóság nem nagyon tehetett mást, minthogy engedélyt adjon „üdülő” építésére. A legszebb azonban egy liberális újságíró interpretációja a „gátügyről”: a főpolgármestert (mármint a jelenlegit) súlyos felelősség terheli a helyzetért – írja – mivel 16 évig volt óbudai polgármester, és nem tudta „kisajtolni a gátépítést a városvezetésből (mármint az akkoriból)”.

Az akkor 20 évig regnáló Demszkyt és a 16 évig vele koalícióban lévő szocialistákat még csak nem is említi. Vagyis szerinte nincs is felelőssége annak, akinek a feladata lett volna a gátépítés (ígérte is százszor), de nem tette, ellenben a felelősség azé, akinek ugyan nem volt a feladata, de „nem sajtolta ki” a felelősből. Tipikus mondatok egy tipikus gondolkodású embertől. A valóságot persze utálják az ilyenek, ha valaki mégis leírja, máris készek a replikával: „hárítja a felelősséget, szükségesnek tartotta felemlegetni a korábbi városvezetést” – mondják támadólag.

Érdekesek a tárgybani „liberális” közvélemény-kutatások és online szavaztatások is. Persze, ha azt kérdezik, hogy „akarja-e, hogy megszüntessék Budapest egyetlen természetes dunai partszakaszát?”, akkor minden épeszű ember azt válaszolja, hogy „nem”. Különösen azok, akik nem is ismerik a tényleges helyzetet. Merthogy nem erről van szó. Ha a lehetséges alternatívákat, költségeket és a végeredményt mérlegelnénk, akkor a kérdésnek helyesen így kellene hangoznia: „akarja-e, hogy megvédjék Budapest árvízvédelmi szempontból kritikus dunai partszakaszát?”. Ez esetben már aligha születne a gáncsoskodóknak tetsző válasz.

Az ez évi árvíz komoly tanulságokkal szolgált. Mire is törekszünk tulajdonképp? Mit akarunk? Bocsánat! Szeretnénk megoldani egy súlyos problémát, amit 20 évvel ezelőtt meg kellett volna oldani, de nem tették. Idáig teljesen nyilvánvaló, aligha kell bizonygatni. Ezt a szándékot most képtelen rosszindulattal támadja – Isten tudja, milyen motivációval – egy hangos, vagdalkozó kisebbség, amelyik igyekszik többségnek mutatkozni.

A munkát azonban folytatjuk. Dolgoznak az új tapasztalatok alapján az áttervezésen, ahol a BME és az MTA alapvetően támogató korrekciós javaslatait figyelembe veszik. Kikérjük a mindenkinél illetékesebb hatóság, az Országos Vízügyi Főigazgatóság szakvéleményét is. Jóllehet adott esetben esetleg ezt is ugyanúgy igyekeznek majd elbagatellizálni, és alig ismert, vagy ismeretlen szerveződések „véleményével” felülírni. Alig hinném, hogy utóbbiakra kellene támaszkodni. Kiderült, hogy sajnos a jogi helyzet is rendezetlen, a főváros ezt sem tisztázta 20 év alatt, ma úgy néz ki, hogy hivatalosan a hullámtér sem biztos, hogy hullámtér. A huzakodások következtében az engedélyezések még további egy évig is húzódhatnak, de feltett szándékunk, hogy a Római-partot megvédjük – és nem a „lakóparkokat”, mivel azokat nem is kell, lévén, hogy feltöltésre épültek.

Másik divatos felület a hajléktalankérdés. Itt is hangol ám az ellenzéki kórus. Megpróbálnak ravaszkodva az emberek lelkiismeretére hatni. Miért is ne jelentek volna meg épp ebben az ügyben a manipulációk. „Üldözik a hajléktalanokat” – mondogatják, írják drámai hangon. Ez így nyilván nyomást mér a lelkekre. Jönnek a jól kiszámított kérdések: „akarja-e hogy kitoloncolják a hajléktalanokat?”. Ilyen kérdésre az ember, akinek lelke van, hogy is válaszolhatná, hogy „igen”? Csakhogy ez a kérdésfeltevés is átkozottul számítónak tűnik. Kíváncsi vagyok, milyen eredménygrafikonokkal büszkélkedne a Népszabadság akkor, ha a kérdés így hangozna: „akarja-e, hogy a hajléktalanok a forgalmas aluljárókban és a játszótereken lakjanak, és ott végezzék a dolgukat?”. Ugyanis ez a kérdés képezné le a valós helyzetet. Legalábbis mi ezen szeretnénk változtatni, nem pedig a fedél nélkülieket üldözni.

Az úgynevezett „Város Mindenkié” egyesülettel nem kívánok különösebben foglalkozni, nem tudom, mi az ő kompetenciájuk, felelősségük, igazi motivációjuk. Azt sem tudom támogatni, mikor életveszélyes műemlék épületet foglalnak el önkényesen – állítólag „figyelemkeltés” céljával. Azt azonban tudom, hogy az a javaslatuk, amelyik, ha jól értem, úgy szól, hogy még magáncégek és magánszemélyek üres lakását is hatóságilag einstandolni kellene állítólagos hajléktalanok javára – ez engem a legvadabb kommunista terror éveire emlékeztet. Mellesleg teszem hozzá, hogy általában is a mérlegelés nélküli lakásosztogatás hajléktalanoknak kezelhetetlen helyzetet eredményezne. Korábban sem tették. Társasházzá alakított épületekben például (ezekből van a legtöbb) már egy-két hónap múlva ki fizetné a hajléktalanok helyett a közös költséget, a közüzemi díjakat?

Egyébként az önkormányzati lakásállomány elsöprő többsége, közel 47 ezer lakás a kerületek tulajdonában van, de ezek közül szinte elenyészően minimális a beköltözhető üres lakások száma. Ezekért budapesti lakosok százai, ezrei állnak sorba. A Fővárosi Önkormányzatnak mindössze 149 darab üres lakása van, de ezek közül körülbelül 40 olyan, amelyik emberi lakásra alkalmas. A hajléktalanok igen tekintélyes része közben vidékről áramlott-áramlik fel Budapestre. Ez a kérdés egyik oldala.

A szocialista Horváth Csaba, mintha személye valami új alternatíva lenne, szívhez szóló szavakkal ostorozza a városvezetést, megvalósíthatatlan javaslatokat tesz (például svéd modell /a magyar GDP mellett/). Egyetlen baloldali-liberális médium sem akad, aki ilyenkor megkérdezné tőle, hogy „de drága Horváth úr! Ön éveken át Demszky Gábor szakirányú főpolgármester-helyettese volt. Miért nem valósított meg akkor semmit ezekből a magasztos gondolataiból? Hiszen itt hagyta a budapesti közterületeket tele hajléktalanokkal! Miért nem látta el lakásokkal a hajléktalanokat? Hol volt akkor a svéd modell?” Az a helyzet ugyanis, hogy a Demszky-Horváth érában közel ezerrel kevesebb férőhely volt a hajléktalanszállókon, mint ma. (Jelenleg már 6200, krízishelyzetben akár 6900 embert tudunk elhelyezni.) Mi kórházat rendeztünk be számukra, gondoskodunk a biztonságukról, munkalehetőséget kínálunk nekik. Mindez korábban nem volt.

A munka szakmai részét az önkormányzat szakirányú cégére (Győri Péter), a Máltai Szeretetszolgálatra és a Menhely Alapítványra bíztuk. Feltételezem, szaktudásban nem maradhatnak sokkal a Város Mindenkié egyesület alatt. A Belügyminisztérium és a Főváros között jelenleg is folyik az egyezetés az előttünk álló tél teendőiről és a feltételek további javításáról. A „Fűtött utca” programunk eredményeképp a mi időszakunkban két nagyságrenddel kevesebb ember hűlt ki Budapest közterületein, mint a Demszky-Horváth ciklusban (lakásokat, ismétlem, akkor sem osztogattak). Önkormányzati rendeltünk sem lesz túlságosan szigorú. A tiltásokkal elsősorban a játszóterekre, az oktatási- és gyermek intézmények környékére, valamint a 29 kiemelt aluljáróra kívánunk koncentrálni. Nem „üldözzük” és nem „toloncoljuk” tehát a hajléktalanokat, hanem csak azt várjuk el, hogy az ellátás feltételeinek folyamatos javítása mellett, emberhez méltatlan életvitellel ne lehetetlenítsék el sok százezer ember alapvető jogait és érdekeit.